A kórházak pszichiátria szárnyát napjainkban sem lengi körbe túlzottan pozitív atmoszféra, de utazzunk picit vissza időben, egészen az 1930-as évekre, ahol a betegek vagy betegnek vélt emberek egész könnyen kerülhettek horrorfilmekbe illő eljárás alá.
A 20. század elején az elmegyógyintézetek falai között kevés beteg remélhetett eredményes kezelést magának, s az intézményekből való kijutás sem volt egyszerű. A pszichoterápia vagy csekély mennyiségben, vagy egyáltalán nem szerepelt a kórházak bevett gyakorlatai között – aki egyszer bekerült, annak kemény megpróbáltatásokon kellett átküzdenie magát, hogy gyógyulttá nyilvánítsák, s visszaengedjék a társadalomba.
A tél hideg, ködös reggelein a régi kórházi folyosón uralkodó csendet megtörő léptek, s kulcscsomók csilingelő hangjára feleszmélő betegeken rettegés uralkodott el. Valahányszor a doktor elhaladt egy-egy zárkára emlékeztető kórterem előtt, a bent lakók megkönnyebbült sóhaja vált láthatóvá a hideg levegőben. Nem ekképp azon betegeknek, kiknek ajtajuk előtt a léptek hangja megszűnt, s a nehéz zárak kattogása után a kezelőorvosuk megszállott tekintetét pillantották meg.
Az orvos, miután kiválasztotta betegét – bár áldozatként helytállóbb lenne hivatkozni rájuk – izgatottan vette irányát a laboratóriuma felé, ahol az eszközei már gondosan kikészítve várták.
A pislákoló izzószálas égő alatt egy bizalmatlan vas asztalon vártak a műszerek: bőrszíjak a beteg megkötözéséhez, kalapács, és az ún. “icepick” vagy jégcsákány.
A kezelés során a beteget a szíjakkal erősen az ágyhoz rögzítették, az erős fényű lámpát az arcához olyan közel helyezték, hogy a kövér izzadságcseppek a rettegés keserves könnyeivel keveredve csorogtak le a reményvesztett orcájáról, majd előzetes érzéstelenítés nélkül vette kezdetét a vérfagyasztó gyakorlat.
Az orvos a beteg rémülettől fűtött homlokára támasztotta hideg, fém, csákányra emlékeztető eszközét, majd, miután mesteri precizitással kimérte a megfelelő pontot, kalapácsával a csákány végére koppintott, beszakítva ezzel a kezelt koponyáját. Az eszköz kontrollálatlanul fúródott be a beteg agyába, miközben az sikoltva az iszonyattól próbált menekülni, de mind hiába.
A beteg, kinek arcáról a vér, verejték s könnyek egyvelege hömpölygött le, egy ponton túl abbahagyta az iszonytató ordítást, s már csak üresen nézett felfelé, amíg a doktor az utolsó ütéseket is lemérte a csákány végére, s mire a fémek ütődésének hangja abbamaradt, a beteg állapota jelentősen megváltozott.
Az egykori tünetek, vagy tüneteknek ítélt indulatok eltűntek, s az esetlegesen impulzív, érzelmekkel teli ember apatikussá vált. Személyisége jelentős részét elveszítette s szinte élettelenül feküdt a műtőágyon.
Az orvosok a beavatkozást sikeresnek vélték, hiszen a beteg többé nem mutatott olyan erős érzelmi reakciókat, mint korábban, s a teljes memória vesztést, beszédzavarokat, súlyos kognitív problémákat, esetleges elhalálozásokat csupán a gyógyítás nevében felmerülő járulékos veszteségként könyvelték el.
A prefontális lebeny megsemmisítésével járó műveletet egészen a huszadik század végéig alkalmazták, válogatott módszerekkel ékesítették, s sokáig az orvosi közösség feltétlen támogatását élvezte.
A 1950-es évek beköszöntével az antipszichotikumok megjelentek a piacon, amik hatékonyabbnak, s biztonságosabbnak ítéltek meg, mint az emberi koponya meglékelésével járó invazív beavatkozást.
Az orvostudomány fejlődése, a gyógyszerek és a pszichoterápia megjelenése hozzájárult a lobotómia gyakorlatának hanyatlásához, egyre kevésbé alkalmazták, míg végül a 20. század végére teljesen megszűnt, bár nemzetközi szinten sohasem lett teljes mértékben betiltva.
Szücs Réka
Olvass tovább!
