Szinte biztosan nem telik el egyetlen napunk sem anélkül, hogy végig ne pörgetnénk legalább egyszer a Facebookot és az Instagramot. A social media és a vele járó végeláthatatlan fotóáradat az életünk részévé vált. A képek fontos eszközei érzelmeink kifejezésének, a velünk történő események rögzítésének. Egy jól sikerült, szép fotó jó érzéssel tölt el, amivel önmagában nincs semmi gond. Ha belegondolunk az őskorban született barlangrajzok, majd később a festészet, a szobrászat, a tánc, a zene vagy bármilyen művészeti ág mind az emberi érzelmek vetületeit jelentették, az önkifejezés eszközei voltak. A fotózás lehetőséget teremtett életünk dokumentálására. A kamera lencséjén keresztül igyekszünk megörökíteni minden apró, számunkra éppen mégis nagy jelentőséggel bíró pillanatot, legyen az egy étkezés, egy koncert vagy egy egészen bensőséges, személyes mozzanat.
A technikai fejlesztések óriási lehetőséget adtak a kezünkbe azzal, hogy bármikor megörökíthetjük életünk egy- egy szeletét, ugyanakkor az állandó késztetés érzés a minél jobb fotók lövésére nagyon meg is nehezíti, hogy teljes mértékben jelen legyünk, teljes átéléssel kiélvezzük az adott helyzetet, az aranyközépút megtalálása nem egyszerű feladat.
Vannak helyzetek, amikor egy gyönyörű, szinte már kis túlzással festői környezetben a telefonomat szorongatva, keresve a legjobb szöget, ahonnan az elkészült kép talán majd a leginkább vissza tudja adni az elém táruló látványt rájövök, hogy olyan kép úgysem fog készülni, ami pontosan tükrözi, amit éppen a saját két szememmel láthatok. A zsebembe csúsztatom a telefont és próbálok minél többet magamba szívni az éppen körülöttem történő csodából. Ugyanakkor sokszor nagyon jó érzés egy kicsit nosztalgiázni és fotók segítségével felidézni olyan kedves emlékeket, olyan számunkra közel álló emberekkel, amiket már talán el is felejtettünk.
Az sem mindegy persze, hogy milyen céllal születnek a képek. Gyakori jelenség a „milyen jó insta sztori lesz belőle” vagy a „naplemente árnyalatai pont passzolnak az insta feedembe” típusú képek.
Nem azzal van a probléma, hogy szeretjük a szép képeket. Teljesen természetes, hogy a harmónikus, élénk színek, a mosolygós fotók vagy a tájképek színkavalkádjaira egyszerűen jó érzés ránézni. A gond ott kezdődik, amikor a saját magunkról alkotott képet befolyásolni kezdi az érkező likeok száma, azzal kezdünk el foglalkozni, hogy kik likeoltak, kik nem likeoltak és akik nem likeoltak miért nem tették, amikor bezzeg én likoltam az ő képüket. Hány ember nézte meg a sztorimat, ha ő nem követ, de mégis megnézte vajom miért keresett rám, hányan követnek és másoknak hozzám képest hány követője van …. az ehhez hasonló gondolatok sorát a végtelenségig lehetne folytatni. Mindemellett ott van még az is, hogy mások képeit nézegetve könnyen alul értékelhetjük saját magunkat és az életünket.
Aki sokat posztol, annak fontos, hogy megmutassa magát, számít neki hogyan ítélik meg mások, ezért igyekszik azt kihangsúlyozni, amit ahogy szeretné, hogy mások lássák. Persze ezért igazán nem lehet hibáztatni senkit egy olyan világban, ahol néhány kattintással bárki profilját könnyen megtaláljuk és az oldalán gyorsan végig görgetve a látottak alapján azonnal kialakítunk róla magunkban egy képet.
A social mediaval egyre gyakrabban kéz a kézben együtt járó fogalmak az elégedetlenség növekedése, a nagyfokú frusztráltság és a depresszió. Egy 2017-es kutatásban Andrew G. Reece éd Christopher M. Danforth is az Instagram fotók és a depresszió közötti kapcsolatot igyekeztek feltérképezni. Érdekesség, hogy a közösségi média gyakran hozzásegíti a szakembereket a különböző pszichiátriai betegségek felismeréséhez. Az Instagramot kb. 100 millió új poszt árasztja el naponta, céljuk az volt, hogy a felhasználók által feltöltött képek tömkelege alapján sikeresen megjósolják vagy azonosítsák a depresszió jelenlétét. Érdemes odafigyelni például arra az egyes profilokon, hogy a megosztott képeken vannak-e jelen más emberek, inkább a természetben vagy beltéri környezetben készülnek, éjszaka vagy nappal születnek és milyen a posztolási gyakoriság.
Egyértelműen arra jutottak, hogy depresszió jelei a képeken megfigyelhetőek és egyertelműen kimutatható az orvosi diagnózist megelőző időszak posztjaiban. A vizuális közösségi média adatait alkalmasnak találták az emberi érzelmek elemzésére, hiszen skálázhatóak, így számtani módszerekkel összevethetőek. A továbbiakban a cél a kommentek, valamint a feliratok, címkék, a képek alá írt szöveges tartalmak elemzésével kiegészíteni a vizuális jeleket a még hatékonyabb pszichológiai és egészségügyi monitorozás érdekében.
Engem a tanulmányuk olvasása közben elgondolkodtatott, hogy az online jelenlétünk szinte folyamatos, akarva- akaratlanul figyeljük egymást, tudunk egymás lokalizációjáról, hogy éppen hol tartózkodik a Snapchat térkép alapján, hogy melyik kávézóban készült a sztori a tejhabos lattéjáról egy barátnővel töltött szombat délutánon vagy, hogy éppen kikkel koccintja össze a rosé fröccsös poharat a péntek esti boomerangban. Állandó a jelenlét és az információ áramlás… De vajon tudjuk, hogyan érez valójában mindezek közben az adott illető? Észrevesszük az apró, rejtett jeleket?
Szabó Johanna
[1]A téma kapcsán ajánlom a következő cikket is:
