Egyszer régen, egy kis faluban élt egy fiatal nő, aki egy súlyos betegségben szenvedett s sokáig kómában feküdt. A kor orvosa, habár mindent megtett, az állapotán segíteni nem tudott, s miután a lány már semmire sem reagált, papot hivatott.
Végül a leányt eltemették, de a kor hiedelmeit ismerve a pap óvintézkedés gyanánt egy csengővel felszerelt koporsóban helyezte örök nyugalmára.
A szertartás rendben lezajlott, s habár minden jelenlévő bízott abban, hogy a csengő megrezdül, ez nem következett be. A gyásznép egyre csak fogyatkozott, míg végül a temető teljesen kiürült, s az utolsó emberek reményt vesztve hagyták el a sírkertet.
A pap is ekképp tett, viszont a gondolat, hogy talán a leány mégis életben van, továbbra is ott motoszkált az elméjében. Órák teltek el, de a papot ez a gondolat nem hagyta nyugodni, végül visszatért a temetőbe, s imádkozni kezdett. A percek teltek, a remény lassan az utolsó embert is elhagyta, majd a teljes csendet egy halovány csilingelés törte meg. A csengő felrezdült.
A pap hírt adott a történtekről, s szinte az egész falu jelenlétében kiásták, majd felnyitották a koporsót, melyben a leányt már teljesen kimerülve, de életben megtalálták.
A középkorban számos betegség és állapot vezethetett ahhoz, hogy valakit tévesen halottnak higgyenek és eltemessék. Az orvosi ismeretek és diagnosztikai eszközök korlátozottsága miatt a halál pontos meghatározása gyakran nehéz volt, és az emberek gyakran tévedtek abban, hogy valaki életben van-e vagy sem. Több sem kellett ahhoz, hogy a kor embereinek csitíthatatlan aggodalmává, majd legfőbb félelmévé váljon, hogy elevenen temetik el.
Hamarosan meg is született az állandó nyugtalanságot valamelyest csillapító találmány, a csengővel felszerelt koporsó. A sírkövekre csengőt helyeztek el, amelyeket koporsó belsejében vagy a fedél alatt elhelyezett húrral kötöttek össze, s ha a temetett személy mozgott vagy nyugtalankodott, a húr megrezdült, s a csengő megszólalt.
Szerencsésnek tekinthetjük azt az embert, akit a kor betegségei, habár a halál torkába taszítottak, de a temetkezés szertartása közben, vagy nem sokkal utána össze tudták szedni erejüket annyira, hogy meghúzzák a csengő huzalát, amely halló füleket is találhatott.
A kevésbé szerencsések a sötét koporsóban magukhoz térvén vagy egyáltalán nem találtak zsinórt, vagy hiába rángatták, már senki sem hallotta segélykiáltásaikat. A koporsóba zárt élő személy hamar megtapasztalhatta az oxigénhiányt, amely légzési nehézségekhez vezetett. Ezen kívül a zárt térben a hőmérséklet is egyre csak növekedett, ami erősítette a szorongását, s a kényelmetlenségét. A koporsó fedelével dacolni a temérdek föld súlya alatt eredménytelen volt, s idővel a kimerültség tetőfokán az oxigén elfogyott, s a szerencsétlen kínok közt szörnyethalt.
Az évek során szerencsére az orvostudomány rengeteget fejlődött, és a temetkezési gyakorlatok is minimalizálják az efféle szörnyűségek bekövetkeztét, s napjainkra a régi temetők, kopott sírkövein elvétve fellelhető rozsdás csengettyűk már csak emlékeztetői a régmúlt tragédiáinak.
Szücs Réka
Olvass tovább!
