„Mutatványaim alatt sose a számra figyeljenek, hanem mindig a kezemre!” (Rodolfo)
„Figyeljék a kezemet, mert csalok!”(Rodolfo)
A varázslat, a szemfényvesztés ritka szórakoztató élmény tud lenni. Az embert szinte megbabonázva mered a szemtelenül mosolygó bűvészre, aki mindent elsöprő karizmával és magabiztossággal villan fel a lámpák pislogó fényében. Rabul ejtő szavai tovacsengnek a kíváncsian kikandikáló fülekben, miközben egyre inkább sejteti mutatványát. Minden apró mozdulatára felhívva a figyelmét, bizalmunkba furakodik. S végre eljön, megérkezik a várva várt pillanat. Már kósza pillantások jelzik, hogy elérkezett, megtörténik, amiért jegyet vettek. A mutatvány, melyet elképzelhetetlennek, felfoghatatlannak ítéltek… Így szorul az izgalom a hevesen kalapáló mellkasokra. Így lepi be a nézőteret a legősibb ragadozó, a csend. S sokszor csak egy pár perc csupán, valamikor egy emberöltő, de emlékké ragad minden, ami a tapsvihar után maradt. A kételkedő semmiség, a megfulladt, álmodozó reménység. Mely bűvészként elhazudta, hogy a lehetetlen lehetséges, ha lehetetlenné válsz…
Bevezető soraimmal szerettem volna elővezetni témámat, a toxikus kapcsolatokat, melyek számos társas kapcsolatunkat jellemzik. Tapasztataim alapján egyre többször hallom az emberek szájából ezt a jelzőt, mellyel egy korábbi, vagy esetleg jelenlegi kapcsolatukra nyomnak végérvényű pecsétet. Azonban sokan nem tudják, nem érzékelik a környezetükben felbukkanó jelek, tényezők alapján, hogy valami egyáltalán nincs rendben a kapcsolatukkal. Ez a kapcsolat lehet akár szülő – gyermek, pár- vagy baráti kapcsolat. Mindenhol felfedezhetőek olyan viselkedés jegyek, melyek árulkodnak arról, hogy a kapcsolat számunkra nem előnyös. A téma elég komplex és rengeteg tényezője, fajtája van, melyről napokon át lehetne beszélni, így megpróbáltam egy kisebb cikkben beszámolni e kapcsolatok milyenségéről, jellemzőiről.
Honnan ismerhetőek fel a toxikus kapcsolatok?
Horváth Emil László úgy hivatkozik cikkében az emberei kapcsolatok között álló problémáról, mint egy lassan ölő méreg, amely bekúszva megbetegíti és elidegeníti egymástól a kapcsolatban résztvevőket. Azonban ettől még több is történik. A legveszélyesebb hatása, hogy saját magunktól is eltaszít minket, egy olyan kilátástalan életszituációkkal, szorongásokkal teli világba, mely fölött vakon elsiklottunk, ameddig „gondtalanként” tengettük életünket.
A toxikus jelek felbukkanása elég sokrétű. Minden színtéren megmutatkozhat. ahol kapcsolatokat managel-ünk és építünk ki. Cikkemben a téma bonyolultsága és sokszínűsége miatt a toxikus párkapcsolatok felé orientálódnék ez esetben.
A kölcsönösség hiánya talán az egyik legáltalánosabban felfedezhető jel, mely a kapcsolat bármely színterét érintheti. Gyakran érezhetjük magunkat feszülten és fáradtan, hisz a másik fél energiát elvonva tőlünk elvárhatja, hogy biztosítsuk a maximális komfortérzetet számára. Ezzel szemben gyakran érzik az érintettek, hogy hiányérzetük van és a kapcsolatuk egyhangúvá válik.
A bizalom hiánya, mely gyanúsítgatások tömkelegébe és félelmek áradatába fullaszthatja meg a kapcsolatunkat. Egy kapcsolatban képtelen az előrehaladás, ha minduntalan meg-meg kell állnod, mert elhatalmasodik rajtad a folyamatos bizonytalanság.
Folyamatos ítélkezés és bírálás egy nagyon szembetűnő jel lehet, mely az előzőekhez hasonló nagyon veszélyes formákat ölthet. A másik fél elérheti önbizalmunk jelentős csökkenését, amivel, egy képzeletbeli lánccal saját magához lánccol minket. A magában megrendült fél gyakran érezheti úgy, hogy csak az őt bíráló párja az, aki ennyi hibája ellenére mégis képes őt elfogadni. Így egy csapdába belekerülve görcsös ragaszkodás mutatható a „bántalmazó” fél iránt.
A sokszoros önbizalom csökkentő tevékenység hatására az egyén görcsössé válik. Igyekezete ellenére úgy éreztetik vele, nem teljesít megfelelően kapcsolatában, és még többet kéne tennie annak érdekében, hogy párját boldoggá tehesse. Egyfajta teljesítmény kényszerré válik a másikkal való együttlét, melybe az egyén gyakran feladhatja önmagát. Feladhatja minden igényét annak érdekében, hogy párját boldoggá tegye. Majd arra eszmélhet, hogy egy széthullott kapcsolat utáni űr őt is teljesen beszippantotta és eltűntette.
Miért is alakulnak ki?
A toxikus kapcsolatok sokszor teljesen öntudatlan módon veszik át a hatalmat az életünk felett, s vakon sétálhatunk bele a saját magunk számára előkészített csapdákba. Gyakran sérülten, megfáradt lelkünkkel olyan személyek felé fordulhatunk, akik egy, már átélt traumához kapcsolódó emlékeket, ahhoz hasonlatos életszituációkat hívhatnak újra életre. A magyarázat erre, hogy a korábban átélt eseményeket valamilyen módon már kezelnünk kellett, így nem idegen helyzetek számunkra. Így tudattalanul teremthetünk magunknak olyan szituációkat, melyek feldolgozására, kordában tartására, felfogására rendelkezünk valamiféle recepttel. Ezek a túlélő stratégiák akaratlanul, önfeledten vonzódnak hozzánk, miközben észre sem vesszük, hogy a megásott gödörbe szépen lassan beleereszkedünk.
Ha figyelmesen körültekintünk, számtalan embernél találkozhatunk a magyarázkodással. Erre én a „racionalizáló magyarázkodás” jelzőt találtam ki. A lényeg pofonegyszerű. Amikor érezzük, hogy valami nem stimmel, akkor logikus magyarázatokkal próbáljuk magunkat átverni afelől, hogy mégis miért van szükségünk a kapcsolatra. Oly annyira babonázott, megrészegült az elménk a kényelmes kapcsolati, biztonsági státusztól, hogy egy mentegetőző magyarázkodással próbáljuk meggyőzni magunkat, arról, hogy e kapcsolat nélkül kevesebbek leszünk, pedig a szemfényvesztés már javában folyik…
Rengetegszer hallottuk már az iskolában, szüleinktől is egy bizonyos mondatfoszlányt. „Amit otthonról hozol”. Szüleinktől kapott bánásmódot és törődést sokszor, a többi tényezőhöz hasonlóan akaratlanul, tudat alatt keressük és kutatjuk. Így nagy eséllyel egy bántalmazott gyermek, hasonló tulajdonságokkal és hasonló élethelyzeteket teremtő párt fog keresni maga mellé. Azonban a szenvedést a kilátástalanságtól való görcsös félelem játszi könnyedséggel elfojthatja. A megtanult magatartásformák és a már átélt életszituációk „nosztalgikus” bűvkörében végleg átadhatjuk magunkat a varázslatnak, mely önbizalmat, önismeretet, önbecsülést porlaszthat sápadtan pislákoló, zsenge, ám fullasztó hamuvá.
Hogy szabaduljak, mit tegyek?
Úgy hiszem a lehető legfontosabb dolog a KOMMUNIKÁCIÓ. Egy szakemberrel való elbeszélgetés, egy megvilágosodó felismerés elindíthatja az egyént a fejlődés, a gyógyulás, az elengedés útján. Azonban fontos megjegyeznem azt, hogy csak akkor fog sikerülni minden, ha hajlandóak vagyunk szembenézni démonainkkal, szembekerülünk hibáinkkal, tetteinkkel és elfogadjuk azokat. Sose felejtsünk el akarni! Akarni egy szebb s boldogabb holnapot, egy fáradt, de hálás sóhajt a harcok végén. Akarjuk számtalan könnyet és szenvedést, akarjuk élni s elfogadni a rosszat. Így leszünk képesek meglátni a kilátástalan vakságot, a mutatvány valódi lényegét, melyről a bűvész már előre szólt, hogy így csalja meg a szívünket.
Plessek Marcell
Képek forrása: Pixabay
Ha hasonló tartalmakra vágysz, vess egy pillantást erre is:
