Mindannyiunk életében előfordulnak olyan események, amikre úgy emlékszünk vissza, mintha csak egy külső szemlélői lettünk volna életünk azon pillanatainak, s nem is igazán voltunk jelen. Ezt a jelenséget a pszichológia disszociációnak nevezi, s egy bizonyos mértékben minden ember életében jelen van. Van, hogy annyira elmélyülünk egy-egy tevékenységünkben, hogy elveszítjük a környezetünk, s az idő érzékelését. Átmenetileg elködösülni látszik a tudatunk, nem érzékeljük tisztán önmagunkat, s csak később válik ismét élessé a kép.
De mi van azokkal, akik abszolút nem érzik magukat jelen a világban?
Az 1880-as évek egy francia kisvárosába szeretnélek elkalauzolni benneteket, egy különös nő különös esetéhez. A hölgy, akit a személyazonosságának védelmében leendő orvosa, csak Mademoiselle X-nek nevezett el, ritka és bizarr tünetekkel kereste fel a helyi orvosokat.
Mademosille X rendszeresen fordult meg kórházakban az életjeleit, vagy téveszméje szerint inkább annak hiányait vizsgáltatva. A környezetében már szinte mindenki értesült a nő bizarr elméletéről, miszerint ő már régóta nem él.
A megingathatatlan képzelgései rövidesen kikövezett utat alkottak a nő számára, s Mademosille X hamar Jules Cotard pszichiáter rendelőjében találta magát, ahol az orvosnak is beszámolt meggyőződéséről, hogy szíve már nem pumpál vért ereibe, a szervei elhaltak, s a teste már a bomlás fázisába lépett.
A nő drasztikus képzelgései és az elemi nihilizmusa felkeltették az orvos érdeklődését, s mindenáron segíteni akart neki. Depressziót, szorongást és erős tévképzeteket dokumentált, de érezte, hogy valami többről lehet szó.
Jules Cotard a betegéről alkotott dokumentációkat végül 1880-ban egy tudományos közösségben mutatta be, ahol a többi orvos is elismerte az esetet különálló kórképként. A felfedezőjéről kapott nevével a Cotard-szindróma vált a kor, s napjaink egyik legritkább és legkülönlegesebb pszichiátriai betegségévé.
A Cotard-szindróma egyaránt származtatható neurológiai és pszichiátriai elváltozások következményeiként. A betegek általában az elhalás érzéséről számolnak be, élettelennek érzik magukat, ennek következményeként gyakran a táplálkozást is hanyagolják, hiszen egy halott testnek nem kell étel.
A betegséget nagyobb arányban ismerték fel depressziós, bipoláris és skizofrén pszichiátriai betegeknél, illetve traumás agysérüléseknél, cerebrovaszkuláris betegségeknél, agydaganatnál, sclerosis multiplexnél és sclerosis encephalitisnél.
A szindróma kezelése egy nagyon komplex feladat, s a sikeres gyógyulást elérni is különböző kihívásokat jelent egyénenként is. A pszichoterápia mellett gyakran alkalmaznak antidepresszánsokat, hangulatstabilizátorokat, antipszichotikumokat és elektrokonklúzív terápiát.
A Cotard-szindróma egy rendkívül ritka pszichiátriai betegség, világszerte mindössze kb. 200 esetet tartanak nyilván.
Szücs Réka
Olvass tovább!
