A halotti kultusszal számos ókori civilizációban találkozunk, melyek közül talán Egyiptom az egyik legmeghatározóbb és legjelentősebb. Az egyiptomiak vezetőjüket, a fáraókat, isteneknek tekintették, így nagy odafigyeléssel, kultúrájukhoz hűen igyekeztek megadni mindent az uralkodónak, hogy a túlvilági életében is istenekhez méltó hatalommal, vagyonnal, nyugalommal uralkodhasson civilizációjuk és az egész világ felett. Természetesen a halandó emberek számára is a háborítatlan nyugalom és béke volt a legfőbb cél.
A halálig tartó út:
Tulajdonképpen tekinthetjük úgy, hogy életük legmeghatározóbb és legnagyobb utazására készültek, melynek legfontosabb megállója a megzavarhatatlan nyugalmat árasztó túlvilág volt.
Az ókor embere a politeista Egyiptom kultuszrendszerében az elhalálozást egy új kezdetnek tekintette. Számukra az élet végtelen és örök körforgása a napszakok, az évszakok, aszályok, jobb termést, avagy rosszabb termést hozó idők váltakozásához volt hasonlatos.
Ennek a körforgásnak fontos, kiemelt állomásai voltak. A születéssel kezdődött minden, majd a felnőtt és az idős kor eljövetele után következett a központi témában elhelyezkedő halál és a hőn áhított újjászületés, melyben az isteneknek szentelt méltóságos élet jutalmaként részesülhettek.
Azonban a példamutató élet mellett nagy gondot fordítottak a test és a lélek megfelelő felkészítésére, ahhoz, hogy az elhunyt végső nyugalomra lelhessen a túlvilág nyugodalmas mezőin. Ozirisz Birodalmába való eljutás igazán nem volt könnyű feladat, így a testek nyughelyére tárgyakat helyeztek, melyről szentül hitték, hogy segíteni fogja az elhunytat hosszú vándorútjának viszontagságain át.
A test és a lélek felkészítése:
A testek konzerválása már kezdetektől fogva fontos és kiemelt feladatnak számított, melynek spontán megvalósulását az egyiptomi éghajlat is lehetővé tette. Kezdetben a sivatag homokjában, sekély gödrökben leltek örök nyugalomra a testek, majd i.e. 3400 körül az előkelőbb emberek épített sírokba temetkeztek, mellyel biztonságosabb nyughelyet akartak biztosítani. Ez a megoldás azzal a hátránnyal járt, hogy a testek, a megváltozott környezeti viszonyoknak köszönthetően előbb bomlásnak indultak, így találniuk kellett erre valami megoldást.
A mumifikálás tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, mely vallásuk szempontjából is hatalmas jelentőséggel bírt. Az ókor embere úgy tartotta, hogy a halandó lélek 3 összetevőből épül fel. Ezek az alkotók voltak a „ka”, a „ba” és az „ah”. A „ka” az életerőt szimbolizálta, melyből az isteneknek sokkal több jutott mind a halandó embereknek. Az „ah” tulajdonképpen egy szellem volt, mely a két világ közötti közvetítő szerepet töltött be. A „ba”, amelyet sokan léleknek fordítanak, szoros kapcsolatban állt a testtel. Viszont a halál pillanatában a testből elszáll a lélek, mely túlvilág és a halandó ember világa között bolyong mindaddig, még az illetőt el nem temetik, és be nem mumifikálják. A szertartás bekövetkeztével a lélek a konzervált testet felismeri, majd visszaszáll tulajdonosába, hogy biztosítsa számára a másvilágon az örök élet ajándékát.
A módszer alkalmazása azonban koránt sem ment a tervek szerint. Kitalálásától kezdve legfőképpen csak az uralkodók alkalmazták, csak a későbbi évek során adatott meg egy szerényebb körülmények között élő családnak a módszer alkalmazása. Így kezdetben az örök élet jutalmába csak a tehetősebb emberek részesülhettek.
Problémába ütköztek a belső szervek kapcsán is. Ugyanis a belső szervek eltávolítása nélkül a test állapota nagyon hamar romlásnak indult. A test állapotának megőrzése érdekében a belső szervek eltávolításra kerültek, majd kanópuszedényekbe tették a fontosabb szerveket, melyeket Hórusz isten fiainak őrzésére bíztak. A szerveket a holttesthez hasonló módon bepólyálták, majd a szív kivételével az edényekbe helyezték őket. A szív azonban visszakerült a testbe, hogy a lélek vissza tudjon szállni a holttestbe.
A lélek próbái
A várva várt utazás a sírban vette kezdetét, mikor is a halottnak egy gomolygó alaktalan tömegben meg kellett látnia a végtelen vizek szellemét (egy víztükröt rajta az élet jelképével). Ez maga volt a Sás tó, mely Hórusz, az istenek királyának birodalmában terült el.
A Nílus nagyban meghatározta az egyiptomi emberek gondolkodását és vallási nézeteit, így igazán nem meglepő az a tény, hogy a lelkek utazásuk során egy folyón kényszerültek átkelni. Ameddig a folyóhoz eljutottak, rengeteg féle és fajta démonnal és lénnyel találkoztak, melyeket mind meg kellett nevezniük ahhoz, hogy tovább juthassanak rajtuk.
A folyóhoz érve Kharónnal, az arcát hátul viselő révésszel találkoztak, akit nagy nehézségek árán meg kellett győzni, hogy szállítsa át őket a folyó túloldalára. Ennél a pontnál nagy párhuzamot vélhetünk felfedezni a görög és a római hitvilággal kapcsolatosan. Az egyiptomiakhoz hasonlóan más népek hitvilágában is megjelent a szimbolikus révész, akinek feladata a bolyongó lelkek útmutatása és eligazítása. A démonokkal való találkozáshoz hasonlóan itt is meg kellett nevezniük különféle dolgokat (pl: hajóelemeket). Bizonyítaniuk kellett, hogy ismerik vallásuk minden egyes részletét.
Fontos megjegyezni azt is, hogy a fáraók és a közemberek megkülönböztetése a túlvilágon is megmutatkozott. Ugyanis a Duat-ba, azaz az istenek világába az ember csak úgy juthatott, ha előtte ítéletet mondtak felette a bírák. Ezt nevezték a szív megmérettetésének. Ezen próba alól a fáraók automatikusan mentesültek, majd a túlvilágon Ozirisszel egyesülhettek vagy a milliók hajójának utasaként utazhattak a Napkorongon.
A szív próbája és Anubisz szerepe:
A közember a Kettős Igazság csarnoka felé vezető úton először Hahor-tehén fogadja, majd egy labirintusba kerülve különféle félelmetes démonokkal kerül szembe, melyeket csakugyan meg kell neveznie. A labirintus kapuin át kijutva az elhunyt a Kettős Igazság csarnokában találja magát, ahol Anubisszal, a mumifikálás és a múmiák istenével kell farkasszemet néznie. Illetve a jelenlévő 42 bíróval, akik felügyelik az ítélet meghozatalát. Nem utolsó sorban helyet kap közöttük a túlvilág Birodalmának feje, Ozirisz is.
Az ítélethozatal egy mérleggel történik, melynek egyik serpenyőjébe az elhunyt szívét Anubisz teszi. A másik serpenyőben Maat istennő fejdíszéből származó tollat helyezik. Thot, a bölcsesség és igazság írnokistene lejegyzi a szívben található tetteknek és cselekedeteknek a listáját, majd ítéletet mondanak az elhunyt felett. Ha a szív nehezebb, mint az igazság istennőjének strucctolla, akkor az illető kárhozatra ítéltetett. Ebben az esetben Ammut, egy vérszomjas, nőnemű, krokodilfejű hibrid felfalja a szívet. Ettől az eshetőségtől az egyiptomi halandók rettegtek talán a legjobban, így szokássá vált a múmiák nyakába egy szív szkarabeuszt akasztani, melyre imádsághoz hasonlatos szöveget vésettek. Így akarták bebiztosítani magukat, hogy az igazság döntő pillanatában szívük ne valljon ellenük.
Akiknek szíve egyensúlyban maradt a mérlegen, azokat királyokhoz méltó kísérettel kísérték Hórusz és Ozirisz elé, akik előtt fejet hajtva köszönetet mondott az elhunyt. Így léphetett be a Boldog Lelkek Földjére, ahol a munka továbbra is elvártnak számított. Ezen felül pedig hajóra szállhattak, csakúgy, ahogy a tehetősebb fáraók is tették.
Konklúzió:
Az embert a kezdetektől fogva, az első civilizációk megszületése óta foglalkoztatta az elmúlás, a halál ismeretlen gondolata. Mitológiai történeteik, színes, számos érdekes históriát és tanítást tartalmazó vallásukkal élhető, emberi környezetbe csavarhatták a másvilág gondolatát, ahol tiszta szellemben, testben élhettek mindörökké. Több forrás is megerősít abban a megállapításomban, miszerint a legszínesebb, legrészletesebb túlvilági kultuszt az ókori egyiptomiak egyik legnagyobb csodájának tekinthetjük.
Plessek Marcell
Képek forrása: Pixabay
Ha szívesen olvasnál még hasonló cikkeket, ajánlom figyelmedbe az alábbit:
