Voltak idők, nem is olyan régen, amikor a kutyák még leginkább láncra kötve a kapuban ugattak, csorbult vödörből ittak, és szigorúan a kert végében lakhattak – a szerencsésebbek kutyaházban. A kutya ezekben az időkben sokadrangú élőlény volt a háztartásban, még nem volt igazi társ, sokkal inkább eszköz. Csupán annyi volt a dolguk, hogy jelezzék a betolakodót, és figyeljenek a házra, mindezt lehetőleg úgy, hogy ugatásukkal ne ébresszék fel a gyerekeket.
Azonban a világ az elmúlt húsz évben egészen észrevétlenül, de fenekestől felfordult.
Napjainkban, egyre többen köszönnek el reggelente a kutyájuktól, munkába menet. Sőt, egyre többen indulnak azzal a gondolattal útnak, hogy a kutya személyében a gyermeküket hagyják otthon. A négylábú kiskorú biztonsága – és leginkább a gazdi nyugalma – érdekében a külön töltött órák bekapcsolt kamera mellett, automata etetővel, és azzal a reménnyel telnek, hogy a kutya a hatvan féle színes, csipogó játékának egyikével elfoglalja magát addig, amíg vissza nem tér az „anyukája” vagy „apukája”.
Eszköz helyett családtag
A HABRI (Human Animal Bond Research Institute) és a Zoetis közös, több mint 19 ezer fő részvételével zajlott nemzetközi felmérése szerint, a kutyatartók 94%-a családtagként tekint kutyájára, és 76%-uk hajlandó életmódbeli változtatásokat is hozni a kutyája kedvéért. Ez már nem az a kapcsolat, ami a „gazda-kutya” viszonyként leírható. Ez már egy új érzelmi forma.
A „családtag” státusz azonban nem csupán egy kedves megszemélyesítés. Számos kutatás szerint, a kutyák manapság betöltenek bizonyos szerepeket is: érzelmi támaszt nyújtanak, strukturálják a mindennapokat, sőt — bizonyos esetekben — gyermekpótlékként is szolgálnak.
Az ELTE Etológia Tanszékének tanulmánya szerint a nyugati társadalmakban megfigyelhető egy trend, miszerint a kutyákat egyre inkább gyermekszerű szerepbe helyezzük: ünnepeljük a születésnapjukat, ruhát adunk rájuk, Instagram-oldalt vezetünk nekik, és egészségükért úgy aggódunk, mintha valóban a gyerekeink lennének.
Alvás a szőrgyerekkel
A Canisius Egyetem tanulmánya szerint, az Egyesült Államokban a kutyatartók közel fele együtt alszik a kutyájával az ágyban, míg további 20% ugyanabban a hálószobában tartja őt. A Mayo Clinic tanulmánya szerint ez a tendencia globálisan is erősödik – sokan biztonságot, nyugalmat, sőt jobb alvást társítanak a kedvencük jelenlétéhez.
Persze, akadnak, akik szerint ez „túlzás”. Akik szerint a kutya az udvarra való, és nem az ágynemű közé. Miközben ezek a viták zajlanak, a társadalmi valóság már eldöntötte a kérdést: a kutyák egyre több helyen bent élnek. Nem csak a lakásban, de az életünkben is.
De mi változott az elmúlt húsz évben?
A kutyákkal való kapcsolatunk elmélyülésének több oka is van. Ahogy a városok egyre zsúfoltabbak, az emberek pedig egyre magányosabbak lettek, úgy váltak a kutyák sokak életében nemcsak társsá, hanem érzelmi kapaszkodóvá is. A magányos emberek számára a kutya nemcsak felelősség, hanem társas kapcsolat is. Egy élőlény, aki mindig ott van, aki örül nekünk, és aki sosem ítél el.
A másik fő ok, hogy a pszichológia, a szociológia és az állatviselkedés-tudomány fejlődése által, sokkal többet megtudhattunk a kutyák érzelmeiről, szükségleteiről és kommunikációjáról, mint amit korábban valaha is gondoltunk volna. Már nem hisszük, hogy a kutya csak ösztönlény, aki „hálából hűséges”. Tudjuk, hogy éreznek, tanulnak, emlékeznek, kötődnek, gyászolnak – és szeretnek.
A lánc már csak egy rossz emlék
Ma már számos országban – köztük Magyarországon is – tilos a kutyát állandó jelleggel láncon tartani. Ez nem csak állatvédelmi szabályozás: ez egyfajta társadalmi értékítélet is. Nem fogadjuk már el azt az életformát, amelyben a kutya dísz vagy őrzőeszköz. Sőt: egyre inkább elítéljük azt!
A kutya tehát lekerült a láncról, nemcsak fizikailag, hanem szimbolikusan is. Már nem kötelesség, hanem kapcsolat. Már nem eszköz, hanem társ. Már nem házőrző – hanem család.
Szücs Réka
Képek forrása:
Unsplash
Olvass tovább!
