“Mikor volt az utolsó alkalom, hogy megálltál egy pillanatra?” – tettem fel magamnak a kérdést, amikor megpillantottam a tükörképem egy üzlet kirakatában. Arra vártam, hogy átváltson zöldre a jelzőlámpa, és mehessek a dolgomra. Sokszor csak az estébe nyúló óráim után találok időt önmagamra és az egyéb felelősségeim elvégzésére. Az embertömeg alapján, ami körülvett engem, arra következtettem, hogy sokan járnak az én cipőmben. Egy másodperccel később azonban ez a kósza gondolat már messze járt, én pedig egy újabb problémán kezdtem el kattogni.
“Soha nem fog zöldre váltani?” – türelmetlenkedtem, hiszen így is hosszú perceket kellett a cikázó gondolataimmal töltenem. Az emberek közelsége kezdett fojtogatóvá válni, a ruháim hirtelen szorítani kezdtek, és lehetetlenné vált lépést tartani a világgal. A fejem hasogatott, mintha kihúzták volna alólam a szőnyeget. A katasztrófa előtti pillanatban a jelzőlámpa végre átváltott. “Narancssárga?” – húztam fel a szemöldököm – „Ez egy gyalogos átkelőhely. Most akkor menjek vagy maradjak?” – álltam tanácstalanul a járda szegélyén. Ilyet még soha nem láttam. Egymagamban várakoztam a zebra előtt. A Nap elhagyta az égboltot, és a Hold tekintett vissza rám fentről. A gyér utcai világítás mellett a lámpa sárgán villogó fénye szinte égette a szemeim.
“Nem is olyan rossz ez a csend” – vallottam be magamnak pár perc várakozás után. A jelzőlámpa monoton pislákolása gyorsan nyugtatóvá vált. Összehúztam magam előtt a kabátom és hátrapillantottam. “Sehol senki, furcsa.” Az órám ugyanazt az időt mutatta, mióta megállt a jelzőlámpa – „20:16”. Legbelül tudtam, hogy nem fogom befejezni a beadandót, amit aznap éjfélig kellett volna leadnom, nem fogok másnapra ebédet főzni és felhívni a barátnőmet, pedig megígértem neki. Későre járt, nekem pedig földbe gyökereztek a lábaim.
“A zöld azt jelenti, hogy mehetsz, a piros pedig, hogy várnod kell. De a narancssárga?” Fogalmam sem volt arról, hogy a sárga fény nem az én megtévesztésemre szolgált, hanem ajándék volt a számomra. Hónapok teltek el úgy, hogy egy percre sem álltam meg. Hetek óta csak az iskolai feladatok keringtek a fejemben, a dolgozat amire készülni kellett, a kutatásom, és hogy jól teljesítsek a gyakorlaton. Ezerszer átbeszéltük a legjobb barátnőmmel az éppen aktuális drámát, minden barátom életében tudtam mi történik. Viszont abban a pillanatban nehezemre esett megválaszolni a legegyszerűbb kérdéseket.
“Mit érzek most a testemben? Fázom, fáj a fejem vagy esetleg izomlázam van a sok sétától?” – elmélkedtem, mély levegőt véve. Amikor kifújtam, akkor láttam a saját leheletem. Éreztem, hogy túl szoros volt a nadrágom és szúrt a bal vállam, biztosan rosszul mozdultam. Kimerültség söpört rajtam végig, nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. Egyszerre éreztem magam egy tömött, cikázó körforgalom közepén, és egy üres, elhagyatott utca sűrűjében. Nem tudtam, mit érezzek, amikor senki nem diktálja mire gondoljak. Amikor nincs mire reagálni, akkor valóban csak az éjszakai fényekre és saját képzeletére számíthat az ember. Kiderült, hogy az igazi vágyaim szégyenlősek, csak akkor bújnak elő a szívem mélyéről, amikor senki más nem láthatja őket. Az utcán egy lelket sem láttam.
“Mit szeretnék úgy igazán ebben a pillanatban?” – kérdeztem meg magamtól félve. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd elhagyom ezt a várost, pedig nagyon jól meggyőztem magam, hogy szeretek itt lenni. Álmodoztam az erdőről, ahogyan minden hétvégén a fák és bokrok között vándorlok. Azon a ponton nem emlékeztem az utolsó alkalomra, hogy egyedül töltöttem volna a szombatot. Álmodoztam az emberről, aki lenni szeretnék, de a valóság nem is állhatott volna messzebb attól a személytől, akivel a kirakatban szembetaláltam magam. Szinte mindennapi mantrámmá vált, hogy nem mindig kaphatjuk meg azt, amit akarunk. Nap, mint nap egy kisördög ült a vállamon, aki újra meg újra erősítette bennem a kételyeim. Eddig még soha nem mertem feltenni magamnak a kérdést.
“Honnan jönnek ezek a gondolatok? Mióta vagyok ennyire negatív?” – indultam el kissé idegesen a járda mentén, elhagyva a kereszteződést, ahol hosszú percekig szobroztam. Mindig fel-alá járkálok, amikor valami zavar. Ha azon múlt volna, hogy mennyi sérelmet és feszültséget temettem el magamban, akkor egész éjszaka sétálhattam volna. Még mindig fájt az a negatív megjegyzés, amit évekkel ezelőtt hallottam, ugyanúgy elöntött a harag amikor felbukkant az a régi barátom a lelki szemeim előtt, és fejből vissza tudtam volna idézni a számomra fájdalmas beszélgetéseket. Gyorsan realizáltam, hogy egy éjszakai séta nem lesz elegendő, hogy mindezt rendberakjam önmagamban.
“Mitévő legyek most?” – töprengtem magamba roskadva, közelítve az otthonom felé. Az utca lángokban állt körülöttem, a kezemben pedig csak egy pohár víz volt, amivel elolthattam volna a tüzet. Annyi minden felett elsiklottam, annyi érzésemet raktam félre és annyi minden jött felszínre, amikor a világ elcsendesült. Végre tisztán hallottam a saját, fáradt hangomat. “Talán kezdhetnék azzal, hogy elmegyek holnap kirándulni” – kezdtem neki a tervezésnek – “egyedül” – tettem hozzá gyorsan. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy másnap elnyomnak-e a gondolataim vagy majd a helyére kerül egy elveszett darabkám, de a tudat, hogy teszek valamit magamért büszkeséggel töltött el. “20:17” – pillantottam az órámra – “Itt az idő hazamenni.” Nem vártam meg, hogy a jelzőlámpa átváltson zöldre.
Pápai Liza
Ha tetszett a cikkem, akkor olvasd el ezt is!
