Semmi sem ijesztőbb annál, mint hogy letegyem a tollam akkor, amikor mondani akarok valamit. Sokszor a szavak csak úgy áradnak ki belőlem, ha nem nyitom ki a szám. Minden, amit nem tudok elmondani, az le van írva egy kávéfoltos papírra, amit begyűrtem az íróasztalom fiókjába. Minden kósza gondolatot gondosan dokumentálok, nem tudhatom melyik ötletemben fogom később meglátni a potenciált. Ezt a fiókot féltve őrzöm másoktól, mert minden tökéletlenségem benne rejlik.
A szobámban továbbhaladva, ha kinyitod a szekrényem, akkor színsorrendben fogod látni a ruháim. Az iskolai jegyzetek katonás rendben pihennek a polcon, mindennek megvan a maga helye. Ametiszt kristályok az ágyam mellett, a plüssök a kanapén és a laptop az íróasztalon. Azt gondoltam beleillek ebbe a szigorú rendezettségbe, de olykor az ágyamban fekve bámulom a plafont, és csak az apró repedéseket látom. Fejből tudom, hogy hol találom meg a kedvenc körömlakkom, vagy hova tettem a legszebb tollam, de megőrjít a tudat, hogy nem tudom hova tenni a gondolataim.
A kényszer szerencsére nem követ mindenhova, emiatt mindennél jobban szeretek messzire utazni. A vonaton hátradőlve nézem, ahogy követ minket a nap, miközben órákon keresztül ugyanaz a dal szól a fülemben. Két hely közötti pillanatban élek igazán, amikor a valóság lecsendesül. A buszon ülve, ami felvisz a hegyre. Késő este a parkolóban sétálva, amikor már senki nincs kint a szabad levegőn. Pécs utcáin futva, miközben üvölt a zene a fejemben és égnek az izmaim. A repülőn kapaszkodva, ahogyan a sebesség hátranyom az ülésbe. Amikor negyedórán keresztül simogatom a kóbor cicát, akkor is, ha elkések az órámról. A kávéfoltos papírhalom ekkor már nem a fiókban van, hanem a táskámba gyűrve.
Ott van velem a padon ülve, amikor ódákat írok az esti fényekről. Ilyenkor nem számít, hogy le vagyok maradva a tanulással, mert egyedül a narancs fény és a mélykék égbolt találkozása foglalkoztat. Csak elképzelni tudom a szemem csillogását, amikor a jelenlétemben kapcsolják fel az utcai világítást. Tudom, ha írok, akkor a boldogság is követni fog. Hiszen táncra perdülnék miután vége lett az előadásnak az egyetemen, mert aznap is tanultam valami újat, és alig várom, hogy holnap újra mehessek. Lehet, hogy az órai jegyzetemben nagy a zűrzavar, de amit leírok az sokkal fontosabb, mint hogy szép legyen. Az előző félévben mindig túl kicsi táskát vittem magammal a füzeteimnek. Azóta okosabb lettem, és mindenhova nagy táskával járok. Hiszen a nagy gondolatoknak nagy hely kell. Csak az igazán fontos dolgokat viszem magammal, ebbe pedig a súlyos papírköteg is beletartozik.
Egy ideje már üresen áll az a bizonyos alsó fiók az íróasztalomban. Amikor hazaérek a nap végén, egyesével szedem ki a gyűrött, de ép papírlapokat a táskám aljából, és szétszórom őket a szobámban. Hagyom, hogy kedvükre táncoljanak a levegőben, amíg földet nem érnek valahol. Ott száll egy novella a molylepkékről, mellette egy féloldalas naplóbejegyzés a következő bécsi utazásomról, illetve egy szerelmes vers a srácról, akit még a Balatonon láttam és ugyanolyan tetoválásunk volt. Látom a kedvenc karakterem háttértörténetét, a slam poetry próbálkozásom és a cikket az egyedüllét fontosságáról, amit egy éve nem fejeztem be. A nagyon jól dokumentált, tökéletlen részeim borítják be a szobámat, és mindenhova jönnek velem. Ha tehetném, akkor a mellkasomra tűzném a tengerről írt versemet, és úgy öltözködnék, mint a regényem főszereplője. A naplóm kulcsa mindig a nyakamban lóg, és akkor is van nálam egy toll, amikor csak a boltba megyek, mert soha nem lehet tudni mikor jön az ihlet.
A hobbi, ami egykor megkötötte a kezeimet, mára a vészkijárat, aminek az ajtajában lerakom a félelmem, hogy nem vagyok tökéletes. A tengerparton sem számít a tűző nap, az ütődött gyümölcs ugyanolyan tápláló, mint a szebb darab, és a versemet sem rontja el a papíron ékeskedő kávéfolt. Szeretek az esőben sétálni, akkor is, ha fázok, mert mindig akkor kapom a legjobb ötleteket. A papírhalomra persze vigyázok, nehogy elázzon a táskám, és vele együtt minden vacak részem, amit a szavak erejével megtanultam szeretni. A saját sorsomat nem tudom megírni, de minden nap én döntöm el, hogy megosztom-e a világgal azt, aki vagyok. Én pedig vigyorogva fogom a kezedbe nyomni a foltos papírdarabot.
Pápai Liza
Olvasd el ezt is!