„Itt van az ősz, itt van újra…” – lassacskán már el is múlik, s az elmúlás évszakját a halálé váltja fel, legalábbis a költői toposzok szerint.
A november beköszöntével elhunyt szeretteink emléke s hiánya ismét elevenebbé válhat bennünk, mégha a halottak napi temető látogatást érzelmeinket visszafojtva át is vészelhettük, a lassan, de biztosan közelgő, karácsonyi ebédnél hiányzó egy-egy teríték gondolata szívbemarkoló érzéseket válthat ki belőlünk.
Azt, hogy tulajdonképpen miért érint minket rosszul egy szerettünk elvesztése, különböző tudományágak, különböző megközelítési szempontjaiból is vizsgálhatjuk.
Az evolúciós pszichológia szerint a gyász az emberi közösségekben való együttérzést és támogatást erősíti, ami fontosnak bizonyult a túlélés szempontjából. Egyfajta lehetőséget ad az egyénnek és a közösségnek is a veszteség feldolgozására és az érzelmi kötelékek megerősítésére.
Agykutatások azt is bizonyították, hogy egy szerettünk elvesztése képes fizikai változásokat előidézni az agyban. A veszteség feldolgozása kognitív és érzelmi reakciókat egyaránt kivált, amelyek irányításáért az agy különböző részei felelősek.
Jelen cikkemben a gyász általános pszichológiáját szeretném vizsgálni. Ezen megközelítés megismeréséhez az ismert “trauma-elmélet” alapján kell elindulnunk.
A trauma-elmélet szerint a veszteség feldolgozása során az egyénnek időre van szüksége ahhoz, hogy az új valóságot képessé váljon feldolgozni és elfogadni. A gyász folyamata segít át minket az érzelmi adaptációhoz a változáshoz és az elvesztéséhez.
Elisabeth Kübler-Ross, svájci származású orvos, pszichiáter és író 20. század második felében adta ki “On Death and Dying” című könyvét, melyben többek közt a gyász feldolgozásának öt szakaszát először ismertette.
Az első szakasz a tagadás fázisa. Az első reakció gyakran a helyzet tagadása, amikor az emberi psziché akkora traumával szembesül, amit adott pillanatban feldolgozni képtelen, nemes egyszerűséggel nem is teszi. Ideig óráig mélyen elnyomja magában a fájdalmat, s úgy tesz, mintha nem is történt volna semmi. Elisabeth a könyvében arról is beszámol, hogy nem csupán a halálra reagálnak így az emberek, már a halál közeledtének híre is egy ösztönös tagadást vált ki az emberekből. Halálos betegek gyakori első reakciója volt, amikor szembesülnek az állapotukkal, “Nem, nem én, ez nem lehet igaz”. Találkozott olyan esettel is, amikor a beteg szentül meg volt győződve arról, hogy a röntgen képe el lett cserélve, volt, aki azonnal elhagyta a kórházat (majd kórházakat), mindig egy újabb “másodvéleményért” kutatva, remélvén, hogy az majd eltér az eddig egybevágóktól.
Azon a ponton túl, ahol a tagadást már nem tudjuk tovább fenntartani, az érzéseink hamar váltakoznak, harag, düh, irigység és neheztelés kavaroghat bennünk. Az első fázist követően sokszor haraggal reagál az ember. Dühössé válhatunk magunkra, az elhunytra, a körülményekre, s a teljes környezetünkre. Ezen az állapoton sokszor az egyértelmű és a tisztázott körülmények tudnak minket átsegíteni, ha megértjük mi, s miért történt. A dühkitörések csillapodnak, beismerjük, hogy egy ponton túl nem tudjuk sem magunk, sem más életét kontrolálni, s megszűnünk önmagunkat, az elhunytat vagy a rendszert hibáztatni.
A harmadik szakasz az alkudozásé. Ez egy kevésbé feltérképezett rész, kevesebb ismeretünk is van róla, de ugyanúgy a pszichés feldolgozást segíti, s része annak, még ha csak rövidebb ideig is. A világmindenségre is haragos ember szemszöget vált, “Ha Isten a haragos követeléseimre nem válaszolt, talán szívélyesebb lesz velem, ha kedvesen kérem”. Ez a logika talán mindenkinek ismerős, gyermek korunkra visszagondolva, hiszen, ha csemete követeléssel nem ér el semmit, előveszi a bájosabb oldalát, és szívesség kéréssel próbálkozik.
Ha a halál ténye már megmásíthatatlanná és leplezhetetlenné válik belépünk a depresszió szakaszába. Talán, ami a legtöbbet segít ebben a szakaszban, az áll a legtávolabb az emberi természetünktől. Nincs értelme a gyászoló embert nyugtatni és bátorítani, kifejezetten káros kizökkenteni ebből az állapotból. Ha ösztönözzük az egyént arra, hogy ne szomorkodjon, s csupán a dolgok napos oldalát nézze, mert ez azt jelentené, hogy következtessen el a halál tényétől és megakasztaná a természetes gyászfolyamatot. Amennyiben az egyén úgy érzi, hogy ez a szakasz túlságosan elnyúlt, egyedül képtelen keresztül menni rajta, érdemes lehet pszichológusoktól, pszichiáterekről szakszerű segítséget kérni.
Az ötödik, és egyben utolsó lépcső az elfogadás szakasza. Ha az egyénnek elég időt és szükség esetén támogató segítséget biztosítunk át fog evickélni a korábban leírt fázisokon. Megszűnik haragudni, elmúlik a depressziója, s elkezd “beletörődni” a történtekbe. Idővel sikerül meggyászolni az elvesztett szerettet, elengedni hozzáfűzött terveket, s reményeket. A tudata legmélyére is eljut a belátás, miszerint az élet nem állt meg, megbékél az új helyzettel és idővel képessé válik elérni az új egyensúlyt az életében a veszteség tudatával.
Bár Elisabeth Kübler-Ross eredeti kutatása és munkája a halálos betegek öngyászolásáról szólt, az általa felvázolt öt szakasz alkalmazható más típusú veszteségek, például szeretteink elvesztése esetén is.
Bár a gyász folyamata egyedi és személyre szabott, az öt szakasz általános mintázatot mutat az érzelmek és a reakciók tekintetében. A gyász különböző szakaszai nem szigorúan lineárisak vagy általánosak mindenki számára, különböző emberek különböző módokon és különböző sorrendekben élhetik meg a gyász folyamatát, egyes esetekben akár szakaszok teljes kihagyásával is végigjárhatják a gyász folyamatát.
Szücs Réka
Olvass tovább!
