TDK, egyetem, demonstrátori tevékenység, szakdolgozat. Ezeket a szavakat olvasva biztosan összehúzódik a gyomrunk, de valahol ott lebeg a szemünk előtt a cél, hogy lesz egy okleveles, diplomás szakmánk. Kaposvári éveim alatt kevés olyan fiatal nővel találkoztam, mint Kövesdi Orsi. A tanulmányai során számos ösztöndíjat nyert el, úgy, mint a Nemzeti Felsőoktatási-, a Demonstrátori-, Kriszbacher Ildikó-, és az Intézményi szakmai tudományos ösztöndíjat. Ezek mellett pedig az Új Nemzeti Kiválósági Program (ÚNKP) ösztöndíjasa is volt, továbbá a Dékáni pályamunkát is elnyerte. A „FelmeNŐ” 3. részében Orsival beszélgettem, hogy hogyan élte/éli meg ezeket az éveit.
Kedves Orsi! Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet! Egyetemen már tanulás mellett oktattál, és hihetetlenül színvonalasan tartottad az előadásokat. Számomra felfoghatatlan, hogy volt benned ennyi erő, hogy tanulás mellett még egy komplett előadást is össze tudtál hozni?
Kövesdi Orsi: Én köszönöm a lehetőséget!
Azt gondolom, ezt jelenti elhivatottnak lenni. Másodéves voltam, amikor úgy éreztem szeretnék csinálni valami pluszt, a tantervi órák keretein kívül is. Akkor adódott lehetőségem becsatlakozni egy kutatásba, ami aztán a TDK előadásaim és a szakdolgozatom témája is lett. Azt gondolom, hogy az első TDK szereplésem volt a „beugró”, hogy elinduljak ezen az úton, aminek az eredménye lett a demonstrátorkodás, számos konferenciamegjelenés és sikeres ösztöndíjpályázatok. A kezdet nehéz volt, rengeteg új és ismeretlen helyzettel szembesültem, de minél több akadályt küzdöttem le, annál inkább úgy éreztem, hogy jó az irány, és ezt szeretném csinálni. Így ami elsőre még lehetetlennek tűnt, az szépen lassan rutinná vált. 2 évig voltam demonstrátor, életem egyik legjobb időszaka volt. Mindig örömmel készültem az anatómia órákra. Legfőbb célom az volt, hogy át tudjam adni azt a logikai szálat hallgatótársaimnak, ami előrevetíti számukra azt, hogy erre a tudásra még hol lesz szükségük a szakmában, ezáltal (is) értelmet adni annak, miért lenne fontos megtanulni ezeket. Igyekeztem érdekességekkel tarkítani az előadásokat, hogy a hallgatók szívesen vegyenek részt az órán, ne csak azért, mert kötelező. (Bízom benne, hogy ez valamennyire sikerült is J) Legnagyobb sikerélményként azt éltem meg az oktatásban, amikor láttam az érdeklődést az arcokon, vagy egy adott kérdés megválaszolásánál az igyekezetet, a motiváltságot. Főleg a COVID alatt, mikor online oktatás volt, akkor jelentett ez számomra igazán sokat, hogy egy kérdés után nem lett kínos csend, hanem jöttek az ötletek, a válaszok, interaktív volt az óra, még így a kényelmetlen és személytelenebb helyzet ellenére is. Valójában a demonstrátorkodás számomra nem egy kötelezően elvégzendő feladat volt, hanem egy bónusz, megtiszteltetés, hogy ezt a szerepet én tölthettem be, amit nagyon boldogan tettem.
Számodra mit jelent a tanulás, a fejlődés?
Kövesdi Orsi: Számomra a tanulás azt jelenti, hogy leülök, és addig nem állok fel az asztaltól, amíg nem tudom magamnak őszintén kijelenti azt, hogy igen, mindent megtettem azért, hogy az adott anyagot elsajátítsam, és a lehető legjobb eredményt érjem el ZH-n vagy vizsgán. Mert mindent sosem lehet megtanulni, viszont a tőlünk telhető legjobbra kell törekedni. És minél többet tanulunk, minél több információ birtokában vagyunk, annál inkább jövünk rá, hogy és még mennyi mindent nem tudunk! És akkor kezdődik el szerintem a fejlődés. Amikor ezeket a „tudáscsomagokat” megszerezzük a különböző órákon, majd szeretnénk összefüggéseiben is látni a csomagokat. Kérdések merülnek fel bennünk, amire önszorgalomból megpróbáljuk megkeresni a választ. Nem azért, mert muszáj, hanem azért mert szeretnénk tudni. És miközben keresgélünk, egy csomó olyan érdekességgel találkozunk, amiről azt hihetjük, hogy felesleges és, hogy semmi köze ahhoz, amit keresünk, viszont elraktározódik a memóriánkban és majd jönni fog egy olyan alkalom, amikor pont arra a kis feleslegesnek hitt információmorzsára lesz szükségünk. És akkor bekövetkezik az a sikerélmény, ami motiválja az embert arra, hogy ezt tovább csinálja. Nálam általában ez történt, hogy miközben kutattam egy válasz után, annyi más információval találkoztam, amik elvittek teljesen más irányba, hogy a végén azt hittem kudarcot vallottam, mert nincs meg a válasz. De később rájöttem, hogy amíg keresgéltem, olyan sok más, új dolgot ismertem meg, amikre egyszer csak szükségem lett a tanulmányaim vagy most már a munkám során, és azon kaptam magam, hogy de jó, hogy ezt tudom, pedig nem is tanultuk, nem volt a kötelezően megtanulandó anyag része. Ez a befektetett energia, amit saját magunk tudásának bővítésére használunk, nem mindig térül meg azonnal. Eltelnek hetek, hónapok, vagy akár évek is, mire egy-egy ilyen információrészlet a helyére kerül és bekövetkezik a sikerélmény, ezáltal beigazolódik számomra az, hogy megérte.
Rengetegen ismerhetik a neved a TDK-s eredményeidről. Tudnál mesélni erről az időszakról?
Kövesdi Orsi: Másodéves voltam, amikor először részt vettem TDK-n. Borzasztóan féltem meg izgultam, hogy milyen lesz. A prezentációm számtalanszor elpróbáltam, mértem az időt, próbáltam a lehetséges kérdésekre felkészülni. Aztán eljött a nap, amikor elindultunk Zalaegerszegre, a XXV. Kari Tudományos Diákköri Konferenciára. Nem tudtam mire számíthatok, persze mindenki azt mondta, hogy jó lesz, nem kell félni, de azért nem volt ezt olyan könnyű feltétel nélkül elhinni. Pedig igazuk lett. A helyszín, a megnyitó, a köszöntő, ami nekünk szólt lenyűgöző volt. Nagyon jó érzés volt tudni azt, hogy mindez értünk, nekünk van. Később megnyitották a szekciókat és elkezdődtek az előadások. Amikor sorra kerültem, talán az volt a legnehezebb része, amíg kiálltam a bizottság elé és elkezdtem. A prezentáció vége felé, amikor közeledtem a köszönöm a figyelmet diához, akkor tudatosult bennem, hogy a szöveg rendben, diasor rendben, bizottság érdeklődően figyel, nem is volt ez olyan vészes. Az előadás után a bizottság és a hallgatóság is tehet fel kérdéseket, majd értékelik az előadást. Számomra hatalmas pozitív megerősítés volt az, amit a zsűri mondott. Végtelenül kedvesek, jóindulatúak voltak. Kérdéseik inkább motiváló jelleggel bírtak, rávilágítottak arra, hogy milyen lehetséges irányai vannak még a kutatásunknak. A 10 perc előadás után az 5 perc megbeszélést nem „faggatásnak” kell felfogni, aminek az a célja, hogy kiderüljön, hogy milyen hiányosságai vannak a hallgatónak, hanem egy közös ötletelés is volt, hogy mit lehet még kihozni a kutatásból, mik az erősségei és a gyengepontjai. A kritikák abszolút építő jellegűek voltak. Ez a jó hangulatban eltöltött 15 perc és a bizottság elismerő, dicsérő szavai voltak azok, amik engem elindítottak az utamon. Már ezekért a szavakért, élményekért megérte jelentkezni TDK-ra, de ez után jött még az eredményhirdetés. Ezen a TDK-n különdíjat nyertem el, ami számomra végképp megkoronázta az eseményt, hogy első alkalommal ilyen eredményt tudtam elérni. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy jelentkezzen TDK-ra minél előbb, ahogy lehetősége van rá, hogy átélje ezt a fantasztikus élményt.
Ennyi eredmény mellett voltak hullámvölgyek? Hogyan tudtad feldolgozni őket?
Kövesdi Orsi: Kifejezetten hullámvölgyek nem voltak, mivel mindig volt támogatásom, láttam a célt, tudtam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy elérjem, így nem volt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodtam volna abban, amit csinálok. Viszont kimerülés az volt, amikor úgy éreztem nincs több erőm, hogy túl sok a feladat és túl kevés az idő. Ez főleg az utolsó, tavaszi félévre volt jellemző, amikor szakdolgozatot kellett leadni, államvizsgára kellett készülni, demonstrátorként az órákra is készültem, és 3-4 konferencia megjelenésem is volt. Ilyenkor az segített, ha mindig csak arra koncentráltam, ami éppen következett. Nem gondolkoztam már februárban azon, hogy mi lesz a májusi TDK-n, mert addig még volt márciusban a Szentágothai János Konferencia, meg áprilisban az OTDK. Most visszagondolva erre az időszakra, már csak mosolygok, hogy mennyire aggódtam akkor amiatt, hogy hogyan fogom tudni mindezt megcsinálni. Rengeteget segített az is, hogy témavezetőim mindig támogattak, amit ezúton is köszönök Nekik. A családom is mindent biztosított annak érdekében, hogy nekem csak az egyetemre kelljen koncentrálnom, ami hatalmas könnyebbséget jelentett, hiszen nem kellett dolgoznom suli mellett, és mindig nyugodt, kiegyensúlyozott légkörbe érkeztem haza. Amikor ilyen, nehezebb helyzetbe kerültem, mindig emlékeztettem magam arra, hogy mit szeretnék elérni, miért vágtam bele. És ez legtöbbször nem arról szólt, hogy például helyezés szeretnék lenni a TDK-n, hanem arról, hogy magam felé bizonyítani szerettem volna, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni!
Mit tanácsolnál az 5 évvel ezelőtti énednek?
Kövesdi Orsi: Azt tanácsolnám, hogy bátran merjek kilépni a komfortzónámból. Nyitott szemmel kell járni és meg kell ragadni a lehetőségeket, ami adódik. Nem szabad túlgondolni, hogy de biztos, hogy jó lesz? Biztos, hogy elég vagyok hozzá? Bele kell vágni, meg kell próbálni. Azt gondolom, hogyha az ember szívvel lélekkel csinálja, és nagyon fontos, hogy nem azért, hogy másnak megfeleljen, hanem saját kedvtelésből, önmaga fejlesztése érdekében, akkor nem érheti kudarc. Előfordult velem, hogy nem sikerült elnyernem egy ösztöndíjat, amiért pedig mindent megtettem, amit lehetett. De akkor sem csüggedtem, nem volt hiábavaló az energia, amit ráfordítottam, hiszen rengeteg tapasztalattal és tudással gazdagodtam, amit nem vehet el senki. Mindemellett pedig folyamatosan fejlődtem, tanultam a hibákból és levontam a következtetést, hogy legközelebb mit tudnék jobban csinálni.
A kritikáktól nem szabad tartani, legalábbis azoktól nem, amit olyan személyek fogalmaznak meg, akik sosem jártak ezen az úton, maximum szerettek volna, csak nem volt elég bátorságuk vagy kitartásuk ezt meglépni. Az irigység szülte negatív hozzászólásokat egyszerűen meg kell tanulni figyelmen kívül hagyni, ez nem szabad, hogy egy percig is hátráltassa az embert. Mindenkinek adott a lehetőség, aki szeretne él vele, tesz érte, aki nem az nem. Egyedül azoknak az embereknek számít a véleménye, akik őszintén segíteni szeretnének bennünket ezen a pályán, és jó szívvel, segítő szándékkal fogalmaznak meg építő jellegű kritikát, ami egyébként elengedhetetlen a fejlődéshez. Szóval a kritika önmagában szerintem nem negatív töltetű dolog. Az egyetem előtt álló lányoknak azt tanácsolom, hogy merjenek célt kitűzni, higgyenek önmagukban! Tényleg igaz, hogy az első lépés a legnehezebb (pl. első TDK-ra jelentkezni J), de valahol el kell kezdeni. Senki sem úgy kezdte, hogy rögtön tudott mindent. Az első konferenciajelentkezésemnél az absztrakt megírása is komoly nehézségnek tűnt, majd következőre már rutinosabban álltam hozzá, és pár ilyen esemény után már ez volt a legkisebb probléma. Kitartónak kell lenni, és ami szerintem még lényeges, hogy merjünk segítséget kérni, hiszen így fogjuk tudni megtanulni.
Záró gondolatként megosztanám az egyik kedvenc idézetem, ami szerintem jól összefoglalja a lényeget: „It always seems impossible, until it’s done” – Nelson Mandela”.
Soha nem tudhatjuk, milyen tulajdonságaink rejtőzködnek bennünk mindaddig, amíg nem bontogatjuk a szárnyainkat. Kívánom, hogy mindenkinek legyen egy olyan példakép az életében, mint Orsi, aki maga a két lábon járó motiváció!
Goszpodinov Emese
Korábbi FelmeNŐ interjúért kattints ide!
