Nem is olyan régen, olvastam egy rendkívül érdekes bejegyzést, ami megindította bennem az elmélyült elmélkedés folyamatát…
A bejegyzés és annak a tartalma valamiféle olyan érték, melyet szerintem tovább boncolva sok nőnek látnia kellene! Ezért született meg ez az aktuális cikk, mely remélhetőleg éppen úgy ébreszt majd gondolatokat a kedves olvasóban, mint, bennem!
Kislányként egy csodálatos szemüvegen keresztül látjuk a világot, s benne saját magunkat is. A tükör nem egy ellenség, pusztán egy felület, amely visszaadja azt a fényt, melyet a lelkünk mélyén magunkban hordozunk. Nem keresünk hibákat, nem rejtőzünk smink és szépítő effektek mögé, egyszerűen ragyogunk a magunk egyszerű fényével! Ebben a korban még nem okoz nehézséget az, hogy őszintén kimondjuk, azt, hogy szépnek látjuk magunkat. Aztán eljön az a nap, amikor elveszítjük ezt a fajta ösztönös és természetes ragyogást. A fény viszont nem hirtelen vész el. Sokkal inkább lassan elhalványul bennünk.
Sokszor azt hisszük ezt a fajta ragyogást a világ szavai vették el tőlünk: a szépségideálok, a kritikus megjegyzések, vagy az, hogy másnak szeretnénk látszani, mint akik valójában vagyunk. Azonban, a magunkról alkotott belső hangot nem csak a külvilág alakítja ki bennünk, hanem az a női példa is, aki az első volt számunkra, az édesanyánk! Nem arról van szó, hogy önkéntesen bűnbakot képezünk a saját édesanyáinkból, csupán arról, hogy ők egy teljesen másik perspektívát kaptak az életről, mi szerint a szerénység erény, nincsen olyan, hogy tökéletes, s csak a sznob nők dicsérik hangosan önmagukat… Idővel megtanulták, hogy a szépség nem természetes, s nem belülről fakad. A női test szépsége valami olyasmi, melyen folyton javítani kell valamit. A szépségre pedig nem egy természetes állapotként, hanem egy feladatként tekintenek. Önmaguk szeretetét pedig feltételekhez kötik. Lássuk, hogyan néznek ki az elmondottak a gyakorlatban:
A gyermek látja édesanyját a tükör előtt állni. Azokat a gondolatokat is hallja, melyeket az édesanyja önmagának szegez, mi szerint kövérnek látja magát, a haját vasalja, mert nincs kibékülve a fürtjeivel, vagy éppen az ellenkezőjét teszi, hogy a haja dúsabbnak tűnjön …
Aztán az idő halad, s jön a tinikor, amikor a test változik, a belső hangunk pedig épp úgy magunk ellen formálódik, mint édesanyánk esetében. Viszont az állapot lehet ideiglenes is. Gondoskodhatnánk arról önmagunktól, hogy a ragyogás ne tűnjön el belőlünk végleg, hiszen a gyermeki énünk ott él valahol a lelkünk mélyén! Lépésről lépésre építhetnénk egy egészséges önbizalmat úgy, hogy elfeledjük a testünkre mondott destriktív kritikákat. Közben megtanulhatnánk hogyan kell a hibák helyett az erényeket látni!
Hiszen a szépség belülről fakad, s mindenkiben benne él a gyermeki ragyogás!
Sebők Vivien
Képek forrása: Pinterest
Hasonló tartalmakért kattints az alábbi linkre:
