A Squid Game című sorozat (magyarul: Nyerd meg az életed) a Netflix egyik leghíresebb és legsikeresebb sorozatának számít. Így nem is csoda, hogy 2021-es megjelenése óta, a koreai thrillert körbe lengő rajongás rengeteg spin-off-nak, videójátékoknak adott életet, hogy megalkossák saját elképzeléseiket a készítők, vagy épp visszavezessenek minket Seong Gi-hun kalandjaiba.
Az alkotások mellett azonban szárnyra kaptak olyan feltételezések, spekulációk is, amik szerint a Squid Game koncepciója igaz, megtörtént eseményeken nyugszik. Ennek alátámasztására számtalan valódinak látszó fotó került nyilvánosságra, melyek közül majdnem mindegyik hamisnak, AI által generáltnak bizonyult.
Cikkünkben ennek járunk most utána, hogy valójában, mit is neveznek az emberek a valóságos Squid Game-nek. Mi volt az a történet, mely Dél-Korea történelmében sokáig tabuként bújt meg a köztudatban?
Figyelem, az utolsó bekezdésben előfordulhat pár olyan információ, mely spoilernek minősülhet a Squid Game sorozattal kapcsolatban!
A testvérek otthona:
Az 1960-as években, Dél-Koreában, Busan városában alakult meg a Brothers Orphanage, ami a kezdetekben árvaházként funkcionált. Park In-geun, nyugalmazott katonatiszt és keresztény szociális munkás volt az árvaház üzemeltetéséért és igazgatásáért felelős, aki együttműködésben állt a kormánnyal. Így, az állami szociálpolitika egyik meghatározó intézménye lettaz árvaház, mely a háború utáni árváknak és elhagyott gyermekeknek nyújtott otthont a kezdetekben.
Azonban a ’70-es, ’80-as években szociális jóléti intézménnyé avanzsált azáltal, hogy egyre több embert kezdtek el az egykori árvaházba zsúfolni.
Ennek oka az volt, hogy ekkoriban Dél-Koreában, szigorú katonai diktatúra működött, melynek vezetősége radikális közrendvédelmi politikát folytatott. A kormány nagy nyomást gyakorolt a helyi rendfenntartásra, mivel szándékukban állt „megtisztítani” az utcákat, az országot a „zavarónak ítélt” emberektől, akik nagyrészt koldusok, hajléktalanok vagy épp árva gyermekek voltak. Erre különösen a látszat miatt volt szükség, mivel szerették volna a lehető legpozitívabb színben feltűntetni az országot a közelgő nemzetközi események miatt, mint például az 1986-os Ázsiai Játékok, vagy az 1988-as Szöuli Olimpia.
Motiválás céljából a diktatórikus rezsim, plusz jövedelmet biztosított azoknak, akik minél több embertől tisztították meg Dél-Korea utcáit. Ennek eredményeképp a rendőrök sokszor válogatás nélkül kapkodták össze az utcáról az embereket. Előfordult, hogy diákokat, munkásokat, ártatlan embereket is megfogtak, majd a Brothers Home-ba szállították őket.
Hangok a falak mögött.
Habár rehabilitációs, szociális intézményként reklámozta a propaganda, azonban mégsem ezt a szerepet töltötte be a Brothers Home intézménye. Az épület falain belül a kényszermunka, az erőszakos bánásmód és a sanyargatás jutott az ide érkező polgároknak.
Becslések szerint több mint 30.000 embert tartottak itt fogva és kényszerítették őket gyárakban és építkezéseken kimerítő munkára. A kényszermunkások munkájából profitált az intézmény, mely ezáltal a fennmaradását jó pár évig bebiztosította. A dolgoztatáson kívül számos túlélő számolt be arról, hogy brutális veréseket is, szexuális erőszakot is el kellett viselnie a bentlakóknak. Az állandó erőszakosság és embertelen bánásmód mellett, szándékosan elhanyagolták az embereket. Az alultápláltak és a betegek száma ezáltal napról napra növekedett.
Ezen körülmények következményeképp, a létesítmény működése számos ember életét megkövetelte, melyek száma a hivatalos adatok szerint 500 fő volt, azonban feltételezhetően több haláleset történt, mint amennyiről feljegyzés készült.
Tabu az igazság:
1987-ben egy Kim Yong-won nevű ügyész figyelt fel a Brothers Home-ra, melyről ki is derítette a szörnyű igazságot. Az ügy rettentő nagy port kavart és közfelháborodást szült, azonban az akkori politikai környezet miatt a teljes igazságot tabuként kellett kezelni.
Az intézmény vezetőjét, Park In-geun-t végül csak sikkasztás és illegális működtetés vádjával ítélte el a bíróság, mely a diktatórikus rendszer miatt nem folytatott le alapos kivizsgálást a Park és családja által igazgatott intézmény botránya körül.
A félelmet keltő katonai rezsim és a szégyennel kevert gyász sokáig hallgatásba kényszerítette a túlélőket, azonban a 2000-es évektől kezdve elkezdtek elégtételt követelni a szenvedéseikért. Ennek eredményeképpen 2018-ban a dél-koreai kormány, hivatalosan is bocsánatot kért a túlélőktől.
A valódi Squid Game?
Habár sok párhuzamot fedezhetünk fel a Squid Game és Park Brothers Home-ja közt, azonban fontos kijelentenünk azt, hogy a sorozat nem közvetlen a kényszermunkatábor történetéről mesél.
Hasonlóan megjelenik mindkettő esetben a társadalom peremére szorult emberek kihasználása és megtévesztése, mely a Brothers Home esetében a rehabilitáció, addig a Squid Game esetében a rengeteg pénz volt, mely maga mögé rejtette a résztvevőkre váró brutalitásokat.
Mindkettő esetében az erőszak, a félelemkeltés tartja fent a rendet és az állítólagos nyugalmat, ameddig egyik esetben az állam, másik esetben a gazdag elit hagyja, hogy a rászorultak kiszolgálják, szórakoztassák őket.
A Brothers Home esete a katonai diktatúra embertelenségének szimbóluma lett, még a Squid Game a kapitalista rendszer kritikáját fogalmazta meg. Azonban számtalan koreai néző állítja, hogy érezni a sorozatban megjelenő képsorokon a diktatúra árnyékát is, mely arra az elnyomó rezsimre emlékeztet minket, akik számtalan ártatlan ember halála felett hunytak szemet…
Plessek Marcell
Képek forrása: Asia-Pacific Journal
Hallottál már a Choking game-ről? Érdekel, hogy milyen veszélyeket rejthet magában egy internetes kihívás? Ha igen, akkor olvasd el ezt a cikket is:
