A tengerparton sétálva az a kedvencem, amikor már egészen közel állok a vízhez és hallom a hullámok hangjait. Ahogyan közeledtem a víz felé, egyre hangosabb lett a zaj, a gondolataim pedig ezzel arányosan csendesedtek el. Éreztem, ahogyan besüppedtek az apró kavicsok a papucsom alatt. Ledobtam magamról a pólómat a törölközőm mellé és minden értékemet egy kupacban hagytam. Semmi mást nem éreztem a mellkasomban, csak a vágyat, hogy végre elmerüljek a sós vízben és fellélegezhessek. Az utolsó pár métert futva tettem meg, bár a kavicsos talaj megnehezítette.
Pillanatokon belül elnyeltek a hullámok, én pedig még soha nem lélegeztem ennyire mélyen. A kezeim és lábaim könnyedek voltak, szinte repültem a víz tetején. A hátamon fekve vizsgáltam az eget. Ha nem a tengerben lettem volna, lehet, hogy összetévesztettem volna a kettő nagy kékségét. Rövidesen a partra vándorolt a tekintetem. Társaságom akadt, már nem voltam egyedül. Egy kopott, hínárral borított vasmacska üldögélt a törölköző mellett. “Ilyen régóta bent vagyok a vízben? Mikor került oda?” Hirtelen rengeteg kérdés merült fel bennem. Hogy válaszokat kapjak, elkezdtem a part felé úszni.
A lábaim közepéig értek a hullámok, amikor kiegyenesedtem és megtorpantam a látvány előtt. A magányos horgony magába roskadt, felém se nézett. “Helló?” – integettem neki, azonban semmi reakciót nem sikerült kiváltanom belőle. “Minden rendben?” tettem fel a kérdést aggódva. A horgony a fejét rázva pillantott rám, de csendben maradt. Több se kellett nekem, gyors léptekkel megindultam az irányába, hogy kiderítsem az igazságot.
A törölközőt leterítve az új barátom mellé egy igazán ismerős érzés öntött el. Hasonlítani a tengerben érzett szabadsághoz egy cseppet sem tudtam. A vasmacskára pillantva tíz emeletet zuhant a gyomrom, a kavicsok pedig vermet kezdtek ásni alattam. “Ki vagy te? – bámultam zavartan magam elé. Világossá vált számomra, hogy a horgony nem fog válaszolni nekem, ezt a feladványt egyedül kell megoldanom.
A spanyol tengerpart egy részét apró kövek lepik el, homok helyett. Régebben mindig teletömtem a zsebeimet velük, de ezzel a szokással felhagytam. A végén nem marad semmi a partból. Végig húztam az ujjaimat a kavicsokon, egy-egy különlegesebb darabon megakadt a tekintetem. Mostanra megtanultam, hogy nem kell mindent birtokba vennem, amit szépnek találok, elég ajándék az, hogy ott lehetek a pillanatban.
“Tudod, azt hiszem, kitaláltam,” blöfföltem, ismét feltekintve, hátha elárul valamit magáról ez az ócska vasdarab. “Tudom, ki vagy.” A horgony persze válaszra sem méltatott és azzal a lendülettel hátra is dőlt, nagyot huppanva a kavicsokon. Már a vízből kitekintve is láttam, hogy hatalmas darab, de nem számítottam rá, hogy a zuhanása egy kisebb földrengést vált ki a partszakaszon, visszaverve a felénk érkező hullámokat onnan, ahonnan jöttek. A horgony súlya nem csak az öntött vasból eredt, ennél valami sokkal nehezebb nyomta a vállait.
Sóhajtottam egyet a vasmacska helyett is, majd őt követve a hátamra vágódtam. Egy felhő sem volt az égen, hogy menedéket nyújtson a tűző nap sugarai ellen. “Tudod, nem kell visszamenned a vízbe, ha nem szeretnél. Maradj a parton, ha itt jobban érzed magad.” – szólítottam meg ismét a horgonyt, már nem foglalkozva azzal, hogy nem kapok választ. “Azt hisszük, hogy muszáj úgy cselekednünk ahogyan azt előre megírták, de ez nem igaz.”
Közelebbről is szemügyre vettem az új társamat, aki nem mozdult mióta ledőlt a kavicsokra. Már régóta szolgálatban lehetett, a tengert és az óceánt is megjárta. A piszkos és kopott külső mögött szilárd belső lapult, melynek a megbízhatóságára megannyian támaszkodtak. A horgony feladata, hogy a hajó helyben maradjon, ne sodorják el hullámok messzire a parttól. Ha a vasmacska pontatlanul végzi a dolgát, az katasztrofális következményekhez vezethet. A vasmacskának nem kellett megszólalni, minden a külsejére volt írva.
A vízből a partra tekintve minden porcikám az ellen tiltakozott, hogy közelebb kerüljek a horgonyhoz, de a társam nem bizonyult veszélyesnek. Összeszedve a bátorságomat, óvatosan kinyújtottam felé a karom, figyelve a reakcióját. A vasmacska nem ellenkezett, így szépen lassan nekiláttam a hínár eltávolításának. Jól belegabalyodott a növényzetbe, nem csoda, hogy ilyen nehéznek érezte magát. Szerencsére pár perccel később teljesen meg tudtam tisztítani a hínár-gombolyagtól. “Mint az új korodban.” – mosolyodtam el.
Órákon keresztül feküdtünk a tengerparton, a mélykék eget bámulva és a hullámokat hallgatva. Ebben a valóságban nem létezett semmi más, csak a meleg napsugár és a víz sós illata. Pár percre lehunytam a szemem, mire kinyitottam pedig besötétedett. A dolgaim még mindig ott hevertek mellettem, úgy ahogyan ledobtam őket, azonban a társam már tovább állt. Szomorúan nyugtáztam, hogy lemaradtam a naplementéről, abban reménykedve, hogy legalább ő látta.
Az igazán furcsa találkozásunk emlékét a kavicsok lenyomata őrizte meg. Egy mély és hosszan elnyúló barázdát fedeztem fel a parton, amit az én kedves vasmacskám hagyott maga után. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána szaladok, azonban pár méter megtétele után egy örömteli felfedezést tettem. A barázda nem a tengerhez vezetett, és még csak nem is a mólóhoz, hanem a városba. A horgony úgy döntött, hogy a saját útját járja, így én is ezt tettem, a szívemben őrizve mindazt, amit tanított nekem.
Pápai Liza
A képek forrása: Pexels
Ha tetszett a cikkem, akkor olvasd el ezt is!
