A flamenco egy gyűjtőnév, ami Spanyolország déli részén (Andalúziában) kialakult népzenei és táncstílusok összefoglaló neve. Több kultúra keveredéséből alakult ki: andalúz, cigány, mór, liturgikus bizánci, indiai és zsidó motívumok is megtalálhatók benne. A spanyol tánckultúra nagyon színes, de a flamenco a legismertebb műfaj. Jelentése a flamingó madár és flamand szóból származik, maga a flamenco pedig magába foglalja a zenét, az éneket és a táncot is, melyen belül több stílus is felfedezhető, ezeket nevezzük ,,palo”-nak. Találunk vidámabb, szomorúbb és pörgősebb stílusokat is, mindegyikre jellemző egy sajátos ritmus vagy jellegzetes képlet.
A flamenco ének a legősibb forma, azaz ez a műfaj szíve és lelke. A legtöbb embernek a flamenco zenéről a gitár jut az eszébe, ami manapság valóban a flamenco kísérő hangszere lett, ezt régen tapssal és egyéb ütős hangszerekkel helyettesítették, így a szegény emberek hangszer nélkül is kedvükre muzsikálhattak.
A flamencot a mai napig kíséri például a cajon, amely azért érdekes, mert a tetején ülve lehet megszólaltatni. A flamenco zenében, a hegedűtől kezdve a fuvolán át a zongoráig a legkülönböző félébb hangszerek is előfordulnak. A táncoknál a férfiak és a nők nemhez illő mintás ruhákat viselnek (pöttyös, virágos), külön technikát kell elsajátítani a lányoknak, hogy a bata de cola-t, azaz a speciális flamenco ruhát megforgassák.
Külön férfi és női táncokkal is találkozhatunk, akár csak a magyar néptáncban, bár manapság mindkét nem táncolhatja bármelyik palo-t. Jellegzetességei közé tartozik a táncot kecsessé tévő csuklókörzés, ide sorolható a flamenco kopogás és a kasztanyettázás, utóbbit a kézre erősítve lehet csattogtatni. Az andalúz kultúrában mai napig fontos kellék a legyező, főként a női táncoknál jellemző, külön legyezőnyelvet is kialakítottak. A kendő (mantón) is hozzátartozik a ruházathoz, funkciója hasonló, mint a magyar néptáncban, hiszen nem csak az öltözet része, de forgatásra is alkalmas eszköz. Férfiaknál hasonló szerepet tölt be a bot (bastón), ezzel a lábkopogásukat egészítik ki. Egy előadás alatt a táncosok többször is átöltöznek, mindig az adott tánc hangulatához illően – szomorúnál gyakori a fekete szín, míg a vidám hangulatúaknál a színesebb, mintásabb öltözékekre esik a választás. A férfiak is gyakran hordanak mintás felsőket, mára azonban több helyen a meztelen felsőtest is népszerű lett. A flamenconak külön nyelve van, tehát régen nem előre betanult dalokat és koreográfiákat adtak elő, és ez mind a mai napig jelen van. Bár a nézők számára úgy tűnhet, hogy egy előre begyakorolt produkciót látnak, a flamenco énekesek, zenészek, táncosok valójában sokszor improvizálnak, mindannyian közös nyelvet beszélnek, a flamenco nyelvét, így az énekes tudja, mikor kell elkezdenie énekelni, a táncos tudja mikor kell belépnie, a gitáros hogyan kísérje őket.
A flamenco egy élő műfaj, napjainkban is folyamatosan fejlődik, újabb és újabb zenei és táncstílusok is megjelennek benne. Világnapja minden évben november 16-án tartandó, annak emlékére, hogy az UNESCO 2010. november 16-án a flamencot a kulturális világörökség részévé nyilvánította. A flamencot nem csak Spanyolországban, hanem a világ számos részén ünneplik különböző fesztiválokkal, tánckurzusokkal, flashmobokkal, és próbálják népszerűsíteni a műfajt. A flamenco egyre vonzóbb és közkedveltebb társadalmunkban, hiszen mindenki talál benne olyan részt, amely közelebb viszi őt a műfajhoz, professzionális tevékenység, aminek a műveléséhez összetett művészeti tudásra van szükség. Az egész világon jelen van a színházakban, amelyek szintén a flamenco stílusok népszerűségét mutatják.
„Az érzések szabadsága, az élet minden fájó és örömteli pillanatával együtt, egy örökös honvágy.”
Draxler Alexia
Képek forrása: Pexels
Olvasd el ezt is!
