Bizonyára mindenkinek van legalább egy ismerőse, akinek a könyvespolcán zömmel krimik lapulnak. Újabb típusú skandináv krimik, Doyle, vagy Agatha Christie-féle klasszikusok, és még a horror történetek atyját, Stephen King-et nem is említettük. Számos kutatás, pszichológus végzett erről szóló dokumentációkat, miért is szeretjük ezeket a könyveket. Vajon kiderül ki a gyilkos? Milyen lehet a sorozatgyilkos élete? Szinte teljesen bele is feledkezünk az sztori-szálba, a szereplők közötti konfliktusokba, és észre sem vesszük, hogy mennyi is az idő.
Mi lehet az oka annak, hogy hiába fokozza az undorérzetünket, mégis érdekel, mivel zárulnak az események? Legyen szó egy megoldatlan rejtélyről, egy sötét családi titokról, akármilyen erőszakos és embertelen bűncselekményről, az olvasó ezek ellenére még mélyebben szeretne, sőt, akar a dolgok mögé látni. Képesek vagyunk egyáltalán megérteni egy szörnyű tettet elkövető személy fejével gondolkodni? Megérteni mindazt, amiken keresztülment, és egyáltalán tudunk vele együttérezni? Akik olvastak, vagy láttak már horror-, vagy krimi filmet, mindannyian egyfajta lelki hullámvasúton utaznak ilyenkor. Mi lehet ez az érzés, ami megrémiszt, de mégis arra ösztönöz, hogy továbbolvassam, továbbnézem a cselekményt?
Őseinktől örököltük
Küzdj, vagy menekülj. Nem kell bemutatnom senkinek ezt a mondatot, hiszen biológia órán elég részletesen elmagyarázták nekünk a tanárok. Pár szóban annyiról van szó, hogy az ősidőben gyakorlatilag minden mindenki ellen harcolt, vagy élelem, vagy területszerzés miatt. Az élőlényekben veszélyhelyzet esetén a stressz hatására el kezd emelkedni az adrenalin hormon szintje, ami emeli a pulzust, növeli, és ezáltal erősíti az izomzatot, és ugrásra kész állapotba szellemít át minket. Ettől kezdve pedig a mi dolgunk, hogy harcolunk, vagy elfutunk az ellenfél elől. Az adrenalin szeretete nemcsak az őseink-, hanem az egész emberiség korában végigkísért minket. Egy kontinens felfedezése, gyógyszerek, vakcinák előállítása, bármilyen új, és építő jellegű technika létrehozása mind olyan esemény, ami mérhetetlen mennyiségű stresszel jár. Az érzés mégis maga az öröm, és a kiteljesedés maga.
Gyermekkorunk játékai
Gondoltad volna, hogy a bújócska, a fogócska és a többi ehhez hasonló gyermekként játszott közösségi élmény is ezt az ősi ösztönt elevenítette fel? Sarkalatosan fogalmazva, az a legerősebb, legéletrevalóbb, aki gyorsabban fut, aki jobban leplezi magát, aki jobb stratégiai tehetséggel rendelkezik. Ez az „élj túl” kódjel, kiskorban a legerősebb, ilyenkor élünk át olyan stresszhelyzeteket, amit akkor nem is éreztünk annak. Maga az érzés, hogy bármikor elkaphatott a fogó, arra ösztökélt bennünket, hogy még gyorsabban fussunk. A bújócskában a rejtőzködés tökéletessége rengetegszer kérdőjeleződött meg; vajon valóban ez a legjobb rejtekhely? Amennyiben nem éreztük annak, akkor minél csendesebben, észrevétlenül kellett lopakodnunk, le ne bukjunk. Számomra elképzelhetetlen, hogy régebben ezen a képességek (futás, rejtőzködés) minőségének hiánya az ember halálát is okozhatták. Miért szeretünk félni, rettegni? Mi az oka annak, hogy már gyerekkorban szeretjük feszegetni a határainkat?
Ami nem öl meg, az megerősít
Egy krimi történetet olvasni, csak belegondolni abba, mit is élhetnek át az áldozatok, esetleg a gyilkos min mehet át. A lebukás veszélye, a tudat, hogy bármikor lecsaphat ránk az üldözőnk, minden egyes lépésben (akár lapon keresztül) izgulunk és borzongunk, mi lesz a végkifejlet? Megoldódik minden, mindenkinek az élete rendbe jön? Borzongunk, rettegünk, izgulunk, igazi hullámvasutazás-élményt élünk át, szinte a torkunkban érezzük a szívünket. Közben észre sem vesszük, hogy a szöveget olvasva mi hozzuk meg a döntést, mi bíráskodunk, a narrátori erkölcsi irányítás a mi kezünkben van. Ez mind azt teszi lehetővé, hogy pozitív hatást gyakorol ránk, fejlődünk azáltal, hogy stresszelünk, és alig várjuk, hogy vége legyen a szenvedésnek, amit a könyv- vagy filmélmény okoz. Selye János, híres magyar vegyész, ezt a jelenséget eustressznek nevezte el. Emberi természetünkből adódóan hajt minket a kíváncsiság, így, ha utána szeretnénk járni valaminek, akkor az egyfajta pozitív megrázkódtatással kezdődik. A következő kijelentésem miatt biztos sok egyetemista társam nem fog kedvelni, de a majdnem 1 hónapnyi vizsgaidőszak is eustressz. Ugyanis a fejlődésünket, retorikai készségünket, kreativitásunkat és kommunikációs készségeinket is csak fejleszti. Ezek mind akkor derülnek ki, amikor már túl vagyunk a vizsgán, és tudunk másra koncentrálni.
Emiatt szeretjük, és imádjuk végigrettegni a krimiket vagy a horrorokat. Tudjuk, hogy nem mi vagyunk a szereplők, nem nekünk kell személyesen megtapasztalni az adott élethelyzetet, de épp emiatt tudjuk esetleg felülbírálni, és máris a következő lépéseken gondolkodni. Megtanít minket arra, mik azok a személyiség jegyek akár, amikre oda kell figyelni, és a való életben hasznosítani.
Szerintem beláthatjuk, hogy szükségünk van arra, hogy egy jól lezárt, kerek egész történetet olvassunk. Morális értékrendünk igazolást nyerjen, rossz elnyerje a méltó büntetést, mindenkinek a sorsa egyenesbe jöjjön, minden szereplő visszakapja a szabadságát. Nagyon nehéz elhinni, hogy mentálisan építő jellegű is lehet elolvasni egy krimit. Egy próbát megér!
Goszpodinov Emese
Kép forrása: Pexels
Az eredeti cikk megtekinthető a Pécsi Egyetemisták oldalán!
Ha izgalmasnak találtad cikkemet, olvass még tőlem itt: https://infozio.1367.hu/2022/12/09/mit-tegyek-ha-igy-kelek-torokfajas/
