Fakó arcú férfi ül görnyedten ebédlőasztala felett, előtte számlák, notesz, számológép. Apró asztal, egyetlen székkel, nincs helye ott másnak. Nem remél már látogatót.
Lassan, s megfontoltan számol, s egyre csak számol, hiszen egyedül menedzseli életét, nincs ki ellenőrizze, esetleg kijavítsa tévedéseit.
Egyedül ül a félhomályban, gondolatait igyekszik minél körültekintőbben rendszerezni, s közben mint metronóm kopogtatja ceruzája hegyét a papíron lassan, ütemesen. Így megy ez hónapról hónapra, semmi újdonság nincs benne. A szobában síri csend honol, csak a ceruza kopog a papíron. Majd az asztalon megrezdül a mobiltelefon.
Unott arcára egyszeriben kételyek ülnek. Talán rosszul hallotta. Miért keresné őt bárki is? Este van már. A munkából nem hívhatják, családja nincsen, szomszédaival nem tartja a kapcsolatot. Gondolat gondolatot követ, s közben egyre csak kopog a ceruza, egyre gyorsabban.
Félreveti elképzeléseit, s magához veszi a készüléket. Új üzenet. Szemei tágra nyílnak, a ceruza hegye kitörik a papíron. Kabátot vesz, s sietve taxinak int.
A liftből kiszállva egy régi bérház előtt terem, s hevesen veti rá magát a kaputelefonra. Csörget, de nem veszi fel senki. Formalitásra már ideje nincs, nem várhat invitációra, maga üti be a kapukódot. Évek teltek el, de még mindig nem feledte. Hogyan is feledhette volna.
A lifttel nem is próbálkozik, hiszen emlékeiben mélyen elraktározódott megannyi alkalom, mikor az a fránya vaskalitka szintek között akadt, vagy csak megállt elidőzni. Erre neki most nincs ideje.
KÉP
Űzött állatként rohan felfele, lépcsőfokot lépcsőfok követi. Szíve majd kiugrik, lábai megremegnek, de nem mer lassítani. Belülről mardossa a gondolat, hogyha csak egy pillanatra is megáll, talán már túl későn ér fel. Az ajtóhoz érvén karját a kilincs irányába veti, majd, mint holmi postai borítékot, tépi fel a zárat.
S hiába hevítette ekkor adrenalin teste minden porcikáját. Hiába rázta testét görcsös remegés, mint ki megveszett, ahogy az ajtó kinyílt – s feltárta előtte titkait, a vér megfagyott az ereiben.
Sokkot kapott.
Kimerevített képként lassan pásztázta végig a szívének egykor oly kedves kis helyiséget. A padló mocskos volt. A szőnyeg a portól fulladozott, a lambériát és a bútorokat átitatta a romlottság szaga. A kisasztalon egy túlterhelt hamutál pihent, s körötte szerteszét üres italos üvegek, gyógyszeres fiolák, s csikkek hevertek.
Szeme önkénytelenül járta végig a lakást pontról pontra. Egyre csak gyorsabban. Míg nem a szédület határán megpillantotta Őt.
Őt, ki az ablakban ült, s a semmibe merengett. Arca kifejezéstelen volt, bőre kifakult, teste lesoványodott, elvékonyodott hajszálait a szél az arcába söpörte. Sosem látta még ilyen állapotban. Hosszasan nézte apró termetét, ahogy egyre csak ült. Ahogy a függönyök körülötte lobogva táncoltak. Ahogy az a foszlott ruha szinte már bomlott le a válláról.
Percekig bámulta dermedten a küszöb megül. Képtelen volt kiszakadni a pillanatból. Magától semmiképp – ő tépte ki belőle. Kíméletlenül.
Ahogy arcát nézte, tekintetük egyszeriben találkozott. Kiüresedett szemeiben ismét érzelmek szöktek. Egyetlen érzelem. Harag. Mély megvetéssel nézett rá, s hiába nem szólt egyetlen szót sem, szavai félreérthetetlenek voltak. Gyűlölte a férfit. Gyűlölte a tetteiért.
Törzsét lassan előredöntötte, ruháját megigazította, miközben egy mély lélegzettel jelzett a férfinak – gondolta ő, s fejét lehajtotta – vagy csak a gondok húzták le, szemhéjait görcsösen összeszorította. S a férfi csak várt. Várta, hogy leszálljon az ablakból. Várta, hogy odarontson hozzá, hogy kezeit a vállára tegye, hogy rángassa, ahogy csak tudja, hogy üvöltsön vele, akár pofozza is fel, hogy ütlegelje apró ökleivel, ahogy csak akarja… – de ő nem így tett.
Szemeit felnyitotta, arcát végig simította, majd a táncoló függönyök öleléséből kihátrálva, hátradőlt a hideg éjszakába – s a férfi még ekkor is csak állt földbe gyökerezve a küszöb mögött.
Szücs Réka
[i] Amennyiben szívesen olvasnál még hasonló műveket, ajánlom figyelmedbe az alábbi cikket: https://infozio.1367.hu/2023/01/19/ebredes/
