Mikor a történelmi korszakokról beszélünk, leggyakrabban a középkorról nyilatkozunk a leglesújtóbban. Gyakran illetjük a „sötét” jelzővel, de használjuk rá az elmaradott kifejezést is. Ezek a jelzők valójában csak a 18. században ragadtak a középkorra, de ez nem volt alaptalan vádaskodás. Az Ókor és az Újkor között meghúzódó korszak, a tudományos fejlődésben kétségbeejtően visszamaradott volt. Így talán nem csoda az a tény sem, hogy a kereszténység fejlődésének és az egyház térnyelésének aranykorában, az orvoslás tudománya sem követte a kellő fejlődési ütemet. Olykor hatalmas pusztítást végző járványokon, megmagyarázhatatlan betegségeken képtelenek voltak a középkori emberek úrrá lenni. Vannak olyan kórságok, melyek eredetétét még ma is homály fedi. Ilyen eset volt a táncoló pestis esete is, mikor egész Strasbourg népét utoljára táncba vitte a halál.
A halál vendégei:
Történetünk kezdetéhez az 1518-as évig kell visszautaznunk, ahol is nagyon furcsa dolog történt. Strasbourg lakói arra lettek figyelmesek, hogy Frau Troffea asszony egy véget nem érő táncba kezdett. Forogni, hajladozni kezdett, melyet egy héten át folytatott. Ez idő alatt többen is csatlakoztak az asszonyhoz azok, akiket szintén megbabonázott a megmagyarázhatatlan haláltánc. Korabeli fennmaradt írások arról tanúskodtak, hogy először 40, majd augusztus végére közel 400 embert kerített hatalmába a táncoslábú transzállapot.
A probléma természetesen abba gyökeredzett, hogy a különös transzban, pörgő-forgó emberek megállíthatatlanul táncolták át a napokat és heteket. Egyáltalán nem törődtek kimerült, fájó végtagjaik segélykiáltásával, amik képtelenek voltak elbírni a hirtelen megnövekedett, jelentős fizikai terhelést.
A haláltánc:
A különös jelenségre a korabeli orvosok a tapasztalat és az ismeretek hiányosságában semmi korrekt magyarázattal nem tudtak szolgálni. Így, szimplán az emberek „forró vérűségét” okolták a dolgok alakulása miatt. Ezáltal nem is avatkoztak bele a dolgokba, csak várták, hogy a megbabonázott polgárok végre jól kimulassák magukat. Ennek elősegítésére egy zenekart bérelt fel a város, akik biztosították nekik a megfelelő hangulatot, mellyel talán kicsit ellensúlyozni tudták a jelenség abszurditását a külső szemlélők számára.
Azonban, elsőre bármennyire is ártalmatlannak hangzik egy táncoló járvány, mégis erre a jelenségre nem véletlenül hivatkoznak „táncmániaként” vagy „táncoló pestisként”. Az exponenciálisan megnövekedett fizikai terhelés alatt számos ember szervezete kongatta meg a vészharangot, melynek következménye sokszor végzetessé vált. A maratoni tánc sorra kezdte szedni halálos áldozatait, akik szívroham miatt, vagy épp agyi érkatasztrófa következtében vesztették életüket. Így járták el utolsó táncukat, magával a halállal.
A mániákus táncolásnak végül szeptemberben lett vége, amikor a táncolókat egy hegyi szentélybe vitték és ott imádkoztak együtt az Istenhez bűnbocsánatért. Mivel ezután valóban megszűnt a tánc, abbamaradt a kényszeredett mulatság, így ezt a jelenséget isteni büntetésnek vehették, amiből a legvégén feloldozást nyerhettek.
Hisztéria vagy kábulat?
Habár jelen cikkünkben az 1518-as strasbourgi táncmániát érintettük, fontos megemlíteni, hogy nem csak ez az egyetlen eset volt, mikor a ritmusok halálba taszították az embereket. A korábbiakban, 1247-ben, a németországi Erfurtban egy nagyon hasonló esetről maradtak fent feljegyzések. Továbbá, a hollandiai Maastricht-ben történtekről is tudunk, mikoris 200 ember addig táncolt a Moselle folyó felett átívelő hídon, még az végül teljesen leszakadt, ahol a folyó habjai közé zuhantak.
Az előforduló esetek mind megmagyarázhatatlanok a mai napig is, melyekről csupán feltételezések születettek a modern tudomány égisze alatt. Az egyik elmélet szerint, e tébolyult tánclázat az anyarozs (ergotizmus) mérgezés váltotta ki. Az anyarozs, avagy népies nevén varjúköröm egy gombafajta, mely rozs vagy egyéb pázsitfüvek virágzatában képes élősködni, itt életfolyamatokat képes befolyásolni, a benne található alkaloidok segítségével. Talán az ismertebb kábítószerek közül az LSD-hez lehetne a legjobban hasonlítani, mivel a hallucinációk mellett végtag görcsösséget is okozhat. Azonban, ezt az elméletet nem tartják megalapozottnak, mivel az anyarozs mérgezés nem csak a hallucinációkban és a görcsös rohamokban teljesedik ki, hanem okozhat még végtagi vérellátási zavarokat, továbbá koordinációs zavarokat is. Ennek ismeretében elég valószínűtlen feltételezés lenne, hogy napokig táncolhattak, hiszen a táncoláshoz nagy szükség van a koordinációra és természetesen a végtagok megfelelő perifériás keringésére is. Az még inkább fokozza a jelenség valószínűtlenségét, hogy a strasbourgi esetben ráadásul több hétnyi folyamatos táncról beszélünk. Természetesen, az mellett se mehetünk el, hogy elég elképzelhetetlen feltételezés az is, hogy egy pszichotróp anyag, ekkora tömegben, pontosan ugyanazt a hatást váltsa ki mindenkiben.
A másik lehetséges elmélet szerint, nem volt itt semmiféle kábítószer használat, szimplán csak a tömeghisztériai okozta ezt a furcsa táncmániát. A középkorban pusztító járványok sora, a természeti katasztrófák és háborúk sokasága olyan mértékű pszichés terhelést hordozott magában, mely alatt a középkori ember mentális egészsége teljesen összeroskadt. A félelem és kétségbeesés lett úrrá az emberi elmén, amely kiszámíthatatlansághoz, és az életben maradási ösztönök vészbekapcsolásához vezetett. Így, ebben a tébolyult helyzetben, mikor a gyilkos járványok uralta világukat menteni próbálták, előfordulhatott, hogy ilyen bizarr pszichológiai reakciók váltódtak ki az emberekből.
Egyedül a hit erejét vélték megváltásnak a problémára, hisz a korabeli gyógyítók teljesen érthetetlenül álltak az eset előtt. Továbbá, ebben a korszakban a vallás és az egyház virágzása, a tudomány elmaradottsága és megvetése egyértelművé tette, hogy csakis fohászkodással és vezekléssel vethetnek véget a halál végzetes mulatságának. Ezáltal a táncosok, töretlen imádkozással a tizennégy segítőszent egyikéhez, Szent Vitushoz intézték fohászukat. Végül a táncoló járványok az idő múlásával, a 17. századra megszűntek. Azonban máig sem merültek feledésbe azok a bizarr események, mikor a halál jómódjában, sorra hívta meg vendégeit egy utolsó táncra…
Plessek Marcell
Képek forrása: Pixabay
Előfordult már veled, hogy úgy emlékszel életed egyik eseményére mintha kívülről láttad volna? Elképzelhetőnek tartod, hogy van olyan, aki az egész valóságban nem érzi magát jelen? Ezekre a kérdésekre mind választ kaphatsz Szücs Réka cikkében, akik a képzelt halál szindrómájába vezeti be az érdeklődő olvasót:
