Megannyi horrorfilm után kinek ne lenne ismerős a következő forgatókönyv: adott a főszereplőnk, s neki egy közeli hozzátartozója. A film elején felépülő, olykor sekély, de a műfajban kevésbé rutinosak számára egy egészen megnyerő, megbízható karaktert ismerhetünk meg személyében. Majd, ahogy a cselekmény zajlik, egyre inkább válik gyanússá a néző szemében a figura, érezzük, hogy valami nincs rendben vele. Most az, hogy mi is áll pontosan a háttérben, démoni megszállás, drasztikus személyiségváltozás, gonosz ikertesó, azt a filmek története válogatja, de jelen cikkünk szempontjából nem is lényeges.
Ültessük át kicsit az ilyen filmek során fel-felmerülő paranoiánkat a valóságba: mi van akkor, ha a mi életünkben is időről időre egy-egy közeli személy kicserélődik? Valakire, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint a szerettünk, de mégsem ő az. Valaki, aki, habár úgyis viselkedik, mint ő, de mégis idegennek érezzük, s a közelsége állandó fenyegetettséget sugall számunkra.
Ennek a földtől elrugaszkodott, összeesküvési elmélet szagú gondolat-kísérletnek valószínűleg nem sokan tudtuk valóban átadni magunkat, túlságosan racionális és szkeptikus a gondolkodásunk ahhoz, hogy valóban átérezhessük egy Capgras-szindrómás beteg mindennapi életét.
A Capgras-szindróma egy rendkívül ritka mentális állapot, mely a betegséget elsőként leíró francia neurológus, Joseph Capgras után kapta a nevét. Az első dokumentált eset betege egy idős nő volt, aki arról a meggyőződéséről számolt be az orvosnak, hogy az otthonában élő személyek egytől egyig kicserélődtek, úgy érezte, hogy azok, akikkel egy fedél alatt él, nem a valódi családtagjai.
Ez a lelket és az elmét egyszerre sanyargató, fojtogató állapot, lassanként ránehezedik a betegek mindennapjaira, az emberekhez való közeledés és mindennemű kapcsolattartás színtiszta rettegésbe csap át, majd a beteg, aki úgy érzi, hogy tudata és érzékszervei elárulták, egy torzult valóságérzetbe száműzve találja magát, amely gyakran olyan fájdalmasnak és ijesztőnek bizonyul, hogy az érintett személyek önként száműzik magukat a teljes egyedüllétbe.
A magányban fulladozó betegek küzdelme napról napra kilátástalanabb. Problémáikkal, félelmeikkel képtelenek felkeresni ismerőseiket, családtagjaikat, hiszen azok valós létezése is egy félelmetes talány számukra. Nincs, akiben megbízhatnának, s lassacskán a saját magukba vetett bizalmuk is tovafoszlik, megfelelő terápia és gyógyszeres segítség nélkül egyre csak távolodnak a valóságtól, míg nem az emberek és a világ újraértelmezése, és a valódi élettel való egyesülés lehetősége elenyészik a semmibe.
A Capgras-szindróma nevét viselő, pszichológiai rémálom a mai napig nem tudott teljes egészében körvonalazódni a szakemberek számára sem. Kiváltó okai ismeretlenek, általában más mentális betegségekkel vagy neurológiai állapotokkal, például Alzheimer-kórral, skizofréniával vagy agyi sérülésekkel társul.
Szücs Réka
Olvass tovább!
