Az utóbbi években sokszor felmerült bennem a kérdés, mit is jelent valóban egészségesnek lenni. A WHO definíciója szerint:
„Az egészség a teljes testi, lelki, szellemi és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiánya.”
Tanulmányaim során többször megváltozott a hozzáállásom a betegségekhez és azok gyógyításához. Minden félév elteltével kicsit növekszik a tudásom ezzel kapcsolatban. Kórélettanon és belgyógyászaton új kórképeket ismertem meg, illetve kezelésüket, de ez csak a jéghegy csúcsa. Tanultam prevencióról, az egészséges táplálkozásról, a mozgás fontosságáról és még arról is, hogy a mentális egészségünk hogyan befolyásolja a szervezetet. Azonban amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam, hogy milyen egy autoimmun eredetű betegség, addig nehezen értettem, hogy hol jövök Én a képbe.
Az egyetemen nem győzik kihangsúlyozni, hogy a stressz mennyire káros a testünkre. Nem minden fajtája, de a szakadatlan idegesség és feszültség sokszor nem kívánatos folyamatokat indít be a testben. Vannak egyértelmű stresszforrások az emberek életében. Ide tartozik a munkahelyváltás, a költözés, egy nagyobb vizsgára való készülés, a vizsgaidőszak, párkapcsolati problémák, családi problémák. Még rengeteg dolgot fel lehet sorolni, ami súlykényt nehezedik ránk a mindennapi életünkben.
Mi történik, amikor ezt a súlyt nem a vállainkon cipeljük, hanem a lelkünkben? Az egyik legsokkolóbb észrevételem az elmúlt évekből, hogy mennyire keveset foglalkoznak a modern orvostudományban az emberek lelkivilágával. Ennek több oka is van, a legfőbb talán, hogy szimplán nincs idő rá. Nincsen komplexebb dolog a személyiségünknél, milliónyi apró részből áll össze. Benne van a temperamentumunk, az emlékeink, a traumáink, a sémák, amiket gyerekkorunkból cipelünk magunkkal. Egy olyan súlyról beszélünk, amit sok ember az élete végéig magával cipel és soha nem rak le.
A 21. század rohanása, az életmód, amit az emberek többsége folytat a jóléti országokban, egyenes utat biztosít ahhoz, hogy a kikívánkozó lelki szükségleteink temetve maradjanak. A munka és a tanulás (sokszor a kettő egyben) alapvetően leterhel és kifacsar minket, de ez a probléma sokkal mélyebben gyökerezik. A technológia lehetővé tette, hogy egy pillanatra se kelljen csendben lennünk és meghallanunk, amit a lelkünk mondani szeretne. Rettegünk az egyedülléttől, de sokan arról számolnak be, hogy mások jelenlétében a legmagányosabbak.
A modern kor sajátosságai és problémái gyakran felvetődnek, amikor a betegségekről beszélünk, viszont annál kevesebben beszélnek a megoldásokról. Maga a helyzet megértése nem mindig elegendő ahhoz, hogy elinduljon a változás. Azt is figyelembe kell venni, hogy nehéz kiszabadulni egy olyan rendszerből, ami majdnem az egész világra érvényes. Talán teljesen nem is lehet megszabadulni tőle, de nem lehetetlen változtatni. A kulcs önmagunkban rejlik, nem kell messze menni a megoldásért.
Az egyik legnagyobb kihívás megteremteni a helyet minden részünknek és érzésünknek, ami eddig el volt nyomva. Gyakori jelenség, hogy valaki minden negatívnak titulált érzését elrejti mélyen önmagában, nem csak mások, hanem saját maga elől is. Sokan képtelenek kifejezni a haragjukat vagy a csalódottságot. Domináló érzelmek közé tartozik a szégyen és félelem, rengeteg gyerekkori séma alapjául szolgálnak. Nem egyszerű feladat érezni az érzelmeinket, a tévhittel ellentétben, nem elég, ha megértjük ezeket.
Teret kell engedni a negatívnak, ugyanúgy, mint a pozitívnak. Helyzetünk elfogadása nehéz feladat, hiszen az kell hozzá, hogy szembenézzünk a valósággal. Ez nem a beletörődést jelenti, hanem hogy a valóságot reálisan látjuk. Sok tartósan beteg, köztük én is, megküzdött a ténnyel, hogy a testük máshogyan működik, mások az igényei. Ez bármilyen élethelyzetre érvényes lehet, ahol az egyénnek nehezére esik elfogadni azt, ami történik vagy már megtörtént vele. Nem szégyen segítséget kérni ebben a helyzetben, egy mély beszélgetés vagy a terápia is segít.
Az autoimmun betegségem megtanított nekem egy képességet, amit örökre értékelni fogok. Megtanultam, hogy a szervezetem tükörképe annak, ami bennem játszódik le. Itt jövök Én, és itt jössz Te a képbe. Bár csendben kell lennünk ahhoz, hogy halljuk a szükséges hangokat, a gyógyulás nem csak az elcsendesülésről szól. A gyógyulás hangos, mint a kiabálás és az énekszó. Térhódító, mint a táncolás és a futás. Önmagunk kifejezése és érvényesítése, a jogos helyünk elfoglalása a világban nagy bátorságot igényel, de elengedhetetlen a gyógyuláshoz.
Pápai Liza
Ha tetszett a cikkem, olvasd el ezt is:
