Miért is Stockholm?
Az említett szindróma először az 1973-as évben került reflektorfénybe, mikor is két bankrabló bandita túszul ejtett négy alkalmazottat Svédország fővárosának egyik bankjában. Az öt és fél nap raboskodás alatti hangulat azonban igen meghökkentő fordulatot vett. A kiszolgáltatott helyzet dacára szimpatizálni kezdtek fogvatartóikkal, olyannyira, hogy szabadulásuk után pénzgyűjtésbe kezdtek, mellyel fedezhették volna a rablók jogi költségeit. Különféle pletykák, álhírek árnyékolták be a történet valódi oldalát, mint például, hogy az egyik fogvatartott eljegyeztette magát az egyik banditával. Természetesen az ügy igen nagy port kavart az akkori időkben, hiszen az emberek abnormálisnak tartották az efféle viselkedést. Teljesen tanácstalanul álltak a dolgok előtt.
A szindróma kialakulásának kulcsfontosságú momentuma a fogvatartó viselkedése a rabokkal szemben. Ugyanis megfigyelték, hogyha a kiszolgáltatott helyzetbe kényszerített alany minimális törődést, figyelmet, esetlegesen kedvességet tapasztal, szimpatizálni kezd, vagy akár hamis érzelmeket táplálhat fogvatartója iránt. Így válik egy ilyen végletekig kiszolgáltatott helyzetben a remény igaz rabjává. Úgy hiszi, hogy alázatossággal, apró emberi jelek hamis következtetésével képes elkerülni az esetleges konfrontációt. Továbbá nem ritka eset, hogy magukat kezdik el hibáztatni a fennálló patthelyzet miatt.
Tehát csak bűnözők és túszok különleges kapcsolata lehet ilyen?
A túszdrámák egyfajta alá-fölé rendeletségi viszonyt szülnek a túszok és a felettük basáskodó emberek között. Ennek ismeretében könnyen belátható, hogy az élet számos más szituációjában találkozhatunk ehhez hasonlóan kialakult hierarchikus helyzetekkel. Ilyen lehet egy zsarnok apa és a bántalmazott családtagok esete, vagy akár egy erőszakoskodó főnök és megfélemlített beosztott közötti viszony.
Az amerikai felmérések adatai szerint, az ilyen szorult szituációkban az áldozatok 27%-a érez a szindrómához hasonló tüneteket.
A semmissé foszló „Minden rendben lesz!”-ek után:
Az előbbiekben felvázolt, pszichésen megterhelő helyzetek szokatlan lelki folyamatok bölcsőivé válnak. Egy kis kedvesség és törődés a menekülés reményével kecsegteti a szorult helyzetbe kényszerült áldozatot. Így a szokatlan szimpatizáló viselkedést felfoghatjuk egy, afféle túlélési ösztönnek is, melynek szükségessége a félelem dermesztő köpenyének rabságában elkerülhetetlennek látszik. A kezdetekben semmissé foszló biztató mantrázásokon túl mindent képesek lennének megtenni a szabadság apró reménysugaráért cserébe. Az erekben megdermedő vér, a reszkető kétségbeesés csiklandozásának dacára, megpróbálnak belehelyezkedni a kiszolgáltató szemszögébe, ahonnan a lehető legjobban átlátják a fogvatartóik számára kedvező eshetőségek halmazát. Mindazonáltal ez a kényszeres azonosulás, olyan méreteket ölthet, melyben az áldozat már megkérdőjelezi fogvatartója bűnösségét, meggyőzi magát arról, hogy a bűnöző, az apa vagy akár a főnök ártatlan és valójában nem tehet a jelenlegi helyzet kialakulásáról.
Extrém esetekben olyan erős befolyásoltság alakul ki a fizikailag és lelkileg is fogvatartottban, hogy magát teszi felelőssé fogvatartója magatartása miatt. Az őt megmenteni kívánó, aggódó családtagok iránt perzselő gyűlöletet, elsöprő haragot táplálhat, így az őt megmenteni kívánó szervek, emberek akcióit igyekszik meghiúsítani. Olyannyira szorong a megváltozott eszményképe által a régi szabadság új gondolatától, hogy inkább a már megszokott és hamisan elfogadottnak titulált rosszabb lehetőséget választja élhetőnek és számára komfortosnak.
Konklúzió:
Az erős történetek, az érthetetlen viselkedések, a fulladásig tartó sírás mögött megtört emberek sorai állnak. A segítség, a szabadság csalogató képzetét, a családtagok, barátok és esetleges megmentők aggódó pillantásait zárja el a Stockholm – szindróma vasfüggönye, melyen képkockák sorain keresztül pörgetjük le életünk apróbbnál apróbb pillanatait. Fojtó gondolataink rabságában süketté válunk a világ hívó szavára, s a mélyről feltörő, öröklött ösztönök a felszínre csapva árasztják el egykori létünk s mivoltunk homokvárát. Félresöpörve felperzseli az észérvek gyenge, hajladozó hajtásait, akárcsak a régi, nyugalmas életben maradtak újabb próbálkozásait. Instabillá lettek, így stabilitást a felettük basáskodók bűneiben keresnek. Egy toxikus, hierarchikus rendszer napszámosává hervadnak, melynek fizetsége az életben maradás. Sose feledjünk átlátni az erős történetek, az érthetetlen viselkedés, a fulladásig tartó sírás füstjén át, mert mögöttük segítségre szoruló, megtört emberek sorai állnak…
Plessek Marcell
Képek forrása: Pixabay
Ha további hasonló tartalomra vágynál, lesd meg ezt is:
