A mellkisebbítő műtétek emberek életei képesek megváltoztatni. Interjúm egy olyan lánnyal készült, aki harmadéves egyetemistaként esett át a fent említett beavatkozáson, és úgy döntött, szívesen megosztaná Veletek a tapasztalatait – anonim módon.
Sokan még csak nem is tudnak arról a lehetőségről, amivel te már ilyen fiatalon, felnőtt életed elején éltél. Honnan hallottál a mellkisebbítő műtétekről? Mi okból néztél ennek utána?
Hát, nekem nagy szerencsém volt, mert az anyukám is ilyen helyzetben volt – tehát neki is nagyon fájt a háta, meg őt is zavarta már a mindennapi életben a melle – és igazából én tőle hallottam erről a műtétről, illetve ő nagyon régóta támogatott benne, hogy „csináljam, csináljam, csináljam”. Csak egy ideig azért féltem tőle nyilván, meg arra gondoltam, hogy talán beleszokom majd a helyzetbe, de aztán az az állandó érzés, hogy nem jó rád semmilyen ruha, nem találsz magadnak melltartót, meg az az állandó testképzavar, hogy hiába fogyok le, hiába edzek vagy hiába sportolok, sosem leszek olyan, amilyen szeretnék, azért nem egy kellemes dolog – így nagy szerencsém volt, hogy anyukám mondta nekem, hogy van ez a lehetőség. Azért néztem ennek utána, mert nyilván ez egy esztétikai, illetve a későbbiekben egy fizikális dolog is, tehát azért csúnya gerincferdüléseket tud okozni; hosszú távon is bajom lehetett volna ebből. Ezek miatt anya elküldött az ő orvosához, hogy beszéljek vele erről, és ő mondta nekem, hogy van ez a TB-támogatott lehetőség, így végül megbeszéltem vele egy újabb időpontot.
Tudnál mesélni kérlek a folyamatról? Mennyi idő telt el az első konzultáció és a tényleges műtét között?
Igazság szerint én 2022 májusa körül kerestem fel az orvost. Azt tudni kell, hogy én állami egészségügyi kereteken belül kerestem őt fel, és itt nem csinálnak nyáron ilyen jellegű műtéteket, de azért a konzultáció miatt már ekkor beszéltünk, illetve a műtétnek fontos feltétele, hogy a háton semmi olyan pattanás vagy heg ne legyen, amit tudsz kezelni – tehát ő akkor mondta nekem, hogy az enyémeket kezeltessem, és találkozzunk újra szeptemberben. Akkor már azt mondta, hogy a hátam így már teljesen jó, januárban pedig meg is tud műteni. Novemberre kellett vinnem egy emlőultrahangot, hogy nincs-e semmiféle elváltozás a mellemben, emellett pedig mindenféle dolgok kellettek hozzá, mint a tüdőszűrős röntgen, de a legfontosabb az ultrahang volt. Aztán itt hoztak egy újítást 2023-ra, ami azt mondta ki, hogy nem műthetnek meg olyan állami területen, ami nem a körzetedbe tartozik, így decemberben lemondták a műtétemet erre hivatkozva. Aztán januárban, amikor lett volna a műtét, visszahívtak, hogy 1 hónap múlva megműtenek – tehát nekem így nem telt el egy év sem az első konzultáció és a műtétem időpontja között, de ha valaki ebben gondolkozik, akkor érdemes felkeresnie a hozzá legközelebb eső állami plasztikai sebészetet, és megkérdezni, hogy van-e erre lehetőség. Az egész úgy működik, hogy az ember testsúlyának a 0,5%-nál kell többnek lennie a mell tömegének ahhoz, hogy TB alapon megműtsék – és mivel én benne voltam a célsúlyban, ezért nekem így csinálták meg.
Milyen volt a felépülési időszak? Voltak melletted olyanok, akik tudtak segíteni, hogy könnyebb legyen? Hogy kell elképzelni a beavatkozást?
Erre azt mondanám, hogy nem is nagyon lehet egyedül (nevet). A műtéti eljárás igazából 1,5 óra, utána pedig 12 órán keresztül nem szabad enni – összesen én azt mondanám, hogy több, mint egy napig nem ettem, ami csúnyán hangzik, és csúnya is volt. Szóval, ha valaki elmegy így műtétre, akkor a kórházba mindenképpen vigyen banánt, ropit és Vitatigrist – ezek nagyon fontos dolgok! – mert én igazság szerint nem kaptam ott vacsorát, szóval azt ettem, amit bevittem, és ezekből kaptam az energiát, hogy fel tudjak állni. Megmondom őszintén, hogy az altatás utáni felkelésnél nem is annyira éhes az ember, mert még azért fel kell kelnie, de azért azután éhes voltam. Fontos még, hogy a műtét napján éjfélig egyáltalán nem kelhetsz fel, csak fekve lehetsz. Ebből adódik a kérdés, hogy mondjuk, hogy működik ilyenkor a pisi? Hát úgy működik, hogy sehogy – tehát vagy ágytálba kell pisilni, vagy megkatétereznek – így én végül erőt vettem magamon, és nem a katétert választottam. Aztán éjfélkor bejött a nővér, hogy akkor már nem hozna ágytálat, hanem próbáljak meg felkelni, és ide ajánlom mindenkinek a banánt, a ropit és a Vitatigrist, mert én az első felállásnál visszadőltem az ágyba, és csak ezek miatt nyertem energiát. Talán az első felállás volt a felépülés legnehezebb része, utána másnap már kiengedtek, és nekem hatalmas szerencsém volt, mert a nagyszüleimmel tudtam otthon maradni, így volt velem mindig valaki. Amit tudnék javasolni, az a wc-n az ülésmagasító, mert az nagy segítség volt. Egyébként ugye 3 seb van, egy a mell alatt, egy középen, illetve körbevágják a mellbimbót, és azt is formára vágják utána, és egyik seb sem fájt, fájdalomcsillapítót sem kaptam. Ami nekem fájó dolog volt, hogy ezután senki sem emelheti 90° fölé a kezét, nem emelhet és nem hajolhat le, így nem tudtam magamnak megmosni a hajamat, illetve 1 hétig egyáltalán nem tudtam fürdeni, mert folyamatosan a kompressziós melltartóban kellett lenni (és csak ebben lehet túlélni), így a fürdés inkább cicafürdés volt. Abban az első 1 hétben a felállások és a helyzetváltoztatások nehezebben mentek, de az első hét utáni kontrollon nekem már azt mondták, hogy levehetem a melltartót, és megpróbálhatok fürdeni nélküle. Fontos egyébként időt adni magadnak, mert én is nagyon hamar elfáradtam, meg a mozgásomon is látszott a műtét, de tényleg napról-napra jobbá vált a helyzet. Az iskolában is nagyon sokat segítettek nekem, mindig felvették nekem a táskámat, mindenhova elkísértek, az oktatók is nagyon megértőek voltak, illetve az évfolyamfelelős és az Igazgatási ügyintéző is, akikkel napi szinten telefonáltam csoportváltás miatt, hogy olyanokkal legyek együtt, akiket ismerek, és tudnak nekem segíteni, úgyhogy tényleg igaz az a #etkcsalád. Igazság szerint innentől kezdve pedig már csak akadályoztak a tiltások, főleg, hogy az összes varratomat kivették már a 3. héten, de igazából már nem volt semmi panaszom. Most pedig 6 hetes vagyok, és konkrétan bármit csinálhatok, még merevítős melltartót is szoktam hordani!
Visszatekintve van bármi, amit máshogy csinálnál? Mit tanácsolnál annak, aki most készül ilyen beavatkozásra?
Először a kompressziós melltartó helyett véletlenül sportmelltartót vettek nekem, szóval ez az, amit máshogy tennék, de mást nem gondolom, hogy megváltoztatnék (nevet). Tanácsolni pedig azt tanácsolnám, hogy senki ne érezze magát kellemetlenül a helyzet miatt. Ez nem olyan dolog, amihez bárkinek bármi köze is van, és én nagyon együtt tudok érezni a nagy mellű lányokkal, akik nem kapják meg ugyanazt a társadalmi támogatást, mint a kis mellű lányok, mert mindenki csak azt mondja nekik, hogy „Bárcsak nekem is ekkorák lennének!”. És sajnos sokan nem tudnak arról, hogy van ez a lehetőség, és hatalmas segítség, hogy TB alapon is el lehet végezni, mert amúgy ez egy 1,6 milliós műtét. Én tényleg csak azt tudom tanácsolni, hogy menj, nézz utána, érdeklődj, hogy milyen lehetőségeid vannak, és ne hallgass a rossz megjegyzésekre, csak csináld azt, amitől jobban érzed magad minden nap!
Ismét nagyon köszönöm drága barátnőmnek, hogy elvállalta ezt az interjút! Akinek esetleg további kérdései lennének a témával kapcsolatban vagy szimplán tanácsra/támogatásra vágyik, ő rajtam (Varga Roxána) keresztül kapcsolatba tud lépni az interjú alanyával, addig pedig az alábbi linkeken tud egy kicsit tájékozódni: https://plasztikaesztetika.hu/mi-tortenik-veled-a-mellkisebbites-utan?fbclid=IwAR3RQ4pdxLZ3K9doBwN8P7y0gpI_BbFZcZbmp96EYSpnvfaQ-kC56vXMHkM
Varga Roxána
Képek forrása: Pexels
[i] Ha olvasnál még interjút, katt a linkre: https://infozio.1367.hu/2023/03/02/ladylike-manufaktura-egyedileg-osszeallithato-ekszerek/
