Blog

Középkori gyógymódok

0
dentistry

Mielőtt hálát adnánk a mai orvostudománynak a következő sorok olvasása után, gondoljunk csak bele, hogy régen ezek a gyógymódok az aktuális korban teljesen elfogadottak és helytállóak voltak.

A mentális betegségek kezelését mindig is, és még napjainkban is számos tévhit és kérdőjel övezi. Akik ettől szenvedtek, őket lobotómiával – homloklebeny csonkolással – és elektrosokkal próbálták kigyógyítani tébolyodott elméjük fogságából. Emellett, jéghideg zuhanyt, a későbbiekben pedig ehelyett forró gőzt is alkalmaztak. A párizsi Sainte-Anne kórházban pedig csak hagyták csendben meghalni a betegeket.

Népszerű gyógymód volt az égett bagoly hamva is, melyet disznózsírral kikeverve a köszvényes tünetek enyhítésére használtak. Továbbá, a macskazsírt, bikaepét, a vörösökör epehólyagját és az emberi vizeletet is előszeretettel alkalmazták a „patikusok”. Ezek közül a legbarátibb a még napjainkban is használt verbéna, melynek glikozidjai a migrén, depresszió és a szorongás kezelésében járnak jelentős eredménnyel.

Volt, hogy az orvosok az élő csirke alfelét dörgölték a pestises beteghez, szintén gyógyítás céljából, mondanom sem kell, hogy szegény madarak nem húzták sokáig. Az egyik leg-hajmeresztőbb szokás a püffedt szemekre, hogy kivájt szemű rákot kell az ember nyakára kötözni, és majd az meggyógyítja. Égési sérülésre pedig, még talán elfogadható egy kis kecskeürülékből, búzaszárból és vajból készült kenőcs.

A járványos évek átvészelése külön vonalat érdemel. A fertőzések megelőzésére azt javasolták, ne fürödjünk, a lehető legkevesebbet izzadjunk, és kerüljük a paráználkodást, mert úgy vélték a bőrön keresztül juthat be a vírus. Amennyiben már késő lenne, és bizsereg a vér az ereinkben, azaz megfertőződtünk, fontos volt az azonnali megfelelő helyen történő kivéreztetés. Itt elkülönítik a jó és a rossz vért, ezért nem mindegy, mely testrészen történik a gyógyítás.

Végül, pedig a számomra legérdekesebb gyógymód a személyiségtípusokkal függ össze. Itt a négy alapvető személyiséget: a szangvinikust, a kolerikust, a melankolikust és a flegmatikust különböztetik meg, és mindegyikhez egy-egy testnedvet társítanak. A gond abból adódik, ha valamelyik hiányzik, vagy több van belőle, mert így az az egy túlzottan és kártékonyan erősít rá az egyén személyiségjegyére. A kezelés célja, a négy alapvető testnedv egyensúlyba terelése és abban tartása. Ezt az orvos hiánypótlással, vagy lecsapolással oldotta meg, melynek eszközei a hánytatás, hasmenés vagy izzadás előidézése, esetleg az érvágás voltak. A vért, a sanguist, egyértelműen a szangvinikus személyiséghez kapcsolják, mely lobbanékony, vérmes jellem. A flegmatikus embernek több jutott a phlegmából, az az a nyálból, így ő inkább közömbös, tunya. A cholos, az epe pedig túlteng a kolerikusokban, végül, akik melankolikusak, érzékenyebbek, visszahúzódóbbak, nekik több jutott a „melas colosból”, a fekete epéből.

Ezen gyógymódok egy főleg beteg emberre nézve, akár végzetesek is lehettek, ám akkoriban a szemmel látható hatás elérésére törekedtek.

Kovács Viktória

képek: google

Talán ezek is érdekelhetnek …