A korábbiakban már 2 alkalommal utazást tettünk a magyar költők és írók életébe. Bepillantást nyerhettünk a mindennapjaik párharcárba, a szenvedélyük elhatalmasodására, a szerelmi életüket ellepő csalódásokra. Érintettük már a mértéktelen bujaságot, melyet a táltos költő magas szinten űzött. Szóba került továbbá a kokainista író unokaöccse, aki az orvostudományban és a zenében is megállta a helyét, azonban mégis a gyilkosságig fajuló tébolyáról lett hangos tőle a világ. Végül sor került egy olyan tragikus költőre, aki a mélyszegénység medrében megtapasztalhatta a szeretetéhínség állapotát is, mely végig kísérte rövid élete során.
A csalódások és depresszió talaján haladunk tovább ez alkalommal is, ahol 3 múltbéli író/költő várja, hogy lerántsuk a leplet azokról a sörtét korszakokról, melyek talán kevésbé voltak ismertek az olvasók számára.
Aki tudta, milyen volt a szőkesége:
Úgy gondolom vitathatatlanul kijelenthetjük, hogy a magyar szerelmi költészet egyik legmeghatározóbb alakja Juhász Gyula volt, akinek a „Milyen volt…” című verse talán az egyik legikonikusabb, melyet az iskolában megtanulhattunk. Verseiben gyakran jelenik meg az örök szerelem, mely reménytelen és beteljesületlen marad. Ezek a szavakkal megfestett szerelmek épp olyanok voltak, mint az ő beteljesületlen, reménytelenül vágyakozó szerelme Anna után. Anna az egész költő életét végig kísérte, hisz rengeteg szerelmes verse szólt a nőhöz, akivel szerelme sosem teljesedhetett be. A csalódások tömkelege mellette, még az Anna utáni vágyakozás is rátelepedett a költő már amúgy is meggyötört lelkére. Depressziója csalódásról-csalódásra egyre rosszabb formát öltött, mely odáig elfajult, hogy az ágyból sem kelt ki, illetve nélkülözte napokon át az étkezést is. Súlyos depressziójával és szorongásával rendszeresen kezelték idegklinikákon, mely kezelések elsőre sikeresnek látszottak. Azonban később nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a kis kitekintések a depresszió és szorongás gödréből csak átmenetiek voltak. Az egyre mélyebbre süllyedő költő életét már teljesen kilátástalannak és reménytelennek értékelte, melyet igazolnak „Temetés” című versének sorai, melyeket a Szegedi Kálváriai utcai Klinika idegosztályának közelében elterülő temető láttán vetett papírra.
„Aranyosan és feketén döcög Szent Mihály lova őszi fák között […] Csak egy gyerek s egy költő, két gyerek bámulja még tovább a szekeret.” (Temetés, 1934)
Több öngyilkossági kísérlettel próbált sikertelenül véget vetni életének, melyben többet a boldogságot nem találta. Végül 1937-ben gyógyszermérgezéssel sikerült a költőnek végeznie magával.
A mániákus sorok, egy bipoláris tollából:
A magyar költészet másik legjelentősebb alakja, a Nyugat folyóirat egyik meghatározó szerzője, Babits Mihály szintén mentális problémákkal küszködött, melynek gyökerei egyenesen édesanyjáig nyúlnak vissza. A tehetséges író és költő bipoláris zavarban szenvedett, mely jelentősen meghatározta műveit és életének alakulását, a társadalmi beilleszkedését. Babits az egyetemi évek után zárkózottá, visszahúzódóbbá vált, melyet kortársai meg is örökítettek az utókor számára. „Hangja szomorú, mint egy verssor. Babits magányos, fekete ember […]” (Márai Sándor). Összeségében Babits egy mélabús, magányos emberként vonult be a köztudatba. Visszahúzódásának és társaságkerülésének okaként azt feltételezik, hogy valamilyen szociális fóbiában is szenvedett, mivel számtalanszor mutatott ehhez hasonlatos viselkedési elemeket. Magánéletén túl a munkásságában is megjelent az elvonulás, az alkotásra való képtelenség. Bipoláris zavarának köszönhetően, a betegség jellegzetes periodicitásának megfelelően alkotta meg műveit. A betegség aktívnak nevezett, mániákus időszakában ontotta magából a verseket, regényeket, ezzel szemben a depresszió fázisában alkotói válság gyötörte. 1930-ban ez a kilátástalan periodikusság verssoraiban is megjelent. Íme egy példa erre:
“Látom a ködöket
téli reggeleket,
hétfőket, keddeket,
napokat, heteket…
Nem írok verseket,
beteg vagyok, beteg.
Beteg vagyok, beteg.
Nem írok verseket.”
A szocialisták ellen szegült forradalmár:
A 20. század egyik leghíresebb írója, Mária Sándor az egyik legjobb példa arra, hogy a depresszió – bár nagyon is hajlamos az örökletességre – mégsem mindig örökletes, így bármely váratlan pillanatban útitársunkká válhat az életünk során. Mária Sándor egészen élete végéig nem mutatott depresszióra utaló jeleket. Korábbi éveiben a szocialista rendszer ideológiája ellen küzdött fáradhatatlanul, azonban teljesen nem sikerült lerombolnia azt. Feleségének azt is meghagyta, hogy ne engedje megjelenni műveit addig, míg az ország helyzete nem rendeződik. Azonban ez feleslegesnek bizonyult, mivel az író túlélte a feleségét. Utolsó éveiben sorra vesztette el szeretteit, mely végül a depresszió karjaiba taszította. Utolsó 3 évében szinte teljesen egyedül kellett boldogulnia. A magyar helyzet elől San Diego-ba költözött, azonban ez az új élet sem volt mentes a gondoktól. Szüntelenül gyötörte a honvágy, amely mellett egy rákos megbetegedés is kínzása alá vette. Mély depressziója ezen tényezők felbukkanásakor még erőssebbé vált. Még mélyebben elsüppedt a magány és az elkeseredés fojtogató mocsarában. Azonban 1989 február 21-én már nem bírta tovább, így öngyilkosságával vetett véget életének.
Konklúzió:
A magyar költők is írók temérdek alakja küzdött mentális betegségekkel, depresszióval és szorongással. Elég csak Juhász Gyulára gondolni, akit a viszonzatlan szerelmek, a szerelmi csalódások taszítottak a mély depresszió karjaiba. Azonban fontos megemlíteni még Babitsot, aki az örökölt bipoláris zavar viszontagságai ellen élete végéig küzdött, melyben egyre lejjebb rántották a depressziós epizódok, a visszahúzódása és magánya. Viszont nem csak az örökletes, hanem a szerzett panaszok is lehetnek hasonlóan veszélyesek, melyet Mária Sándor példája is igazol, aki csak életének utolsó szakaszában találkozott azzal a mély depresszióval, mely végül az életét is megkövetelte. Az itt megemlített költők és írók bátorsága és küzdelmei mind rengeteget tettek hozzá a magyar irodalom sokszínűségéhez. Zsenialitásuk a magánéletükön és a betegségeiken felülemelkedve teljesedett ki, csodálatos művek sorát hagyva az utókor számára. Úgy gondolom, íróink és költőink kitartása az írás mellett példaértékű, mely bizonyítja számunkra azt, hogy semmi sem lehetetlen. Meglehet, hogy egy kis segítséggel talán végül szabadságot nyertek volna a depresszió és szorongás mély ingoványából…
Plessek Marcell
Képek forrása: Pexels
Érdekel a többi magyar író és költő sötét oldala? Előző cikkemben olvashatsz a kokainista Kosztolányiról és a tragikus költő szeretetéhségéről:
