Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy engem minden életemben a tengerparton lehet majd megtalálni. Bár gyerekkoromban többször volt szerencsém vízparton nyaralni, először tavaly látogattam el Spanyolországba. A tengerpart kifejezés akkor új értelmet nyert, amikor a barcelonai strandon sétáltam életemben először.
Még nem sejtettem, hogy egy év múlva ismét érezni fogom a mediterrán nap sugarait és a tenger illatát a bőrömön. Idén Malagába vezetett az utunk. Bevallom, nem tudtam sokat a városról az utazás előtt azon kívül, hogy Spanyolország déli részén helyezkedik el. Már hónapokkal előtte bejártam virtuálisan a térséget, de egyáltalán nem adta vissza valóságot. Izgatott voltam, hogy újra repülőgépre ülhetek, hogy a tengerparton sétálhatok és a kedvenc országom egy új szegletét fedezhetem fel.
Nagyon korán indultunk, ezért kissé morcosan vonszoltam fel magam a repülőgépre. Amint az égbe emelkedtünk, sikerült felébrednem, majd órákon keresztül csak a tájat bámultam, amikor nem volt felhős az időjárás. Már azelőtt tudtam, hogy Spanyolország felett vagyunk, mielőtt a pilóta bemondta volna hangosbemondón. Ott a tenger és föld találkozása egy olyan látvány, amit semmihez nem tudok hasonlítani. A kontraszt a víz és hegyvidék között minden egyes alkalommal ámulatba ejt.
A pillanatban, hogy földet értünk és betettem a lábam a malagai reptérre, minden problémám megszűnt létezni. Ez csak bebizonyította a teóriám, amit tavaly Barcelonában állítottam fel, más emberré változok, amikor egy szívemnek kedves helyre látogatok. Az autó ablakán kifelé bámulva figyeltem a tájat, bal oldalamon a tenger, jobb oldalt pedig a hegy. Sokszor nem tudtam eldönteni hova szegezzem a tekintetem.
Miután elfoglaltuk a hotel szobákat, rögtön sétálni indultunk. Szerencsém volt, mivel az erkélyről ráláttam a tengerre, és a környező épületekre, viszont egy nagy pálmafának köszönhetően nem sütött oda a nap. Ettől függetlenül nem zavart minket a harminc fok és a tűző napsütés a felfedezésben. Addig sétáltunk lefelé a dombon, amíg félúton nem voltunk a tengerparthoz. Különböző stílusú villák és nyaralók között haladtunk el, zöldellő kertek és számtalan kültéri térfigyelő kamera mellett.
Az egész séta alatt úgy éreztem magam, mint egy oázisban, a forró nyári levegő kellemesen hatott. Idén akkor először éreztem azt, hogy a hosszú hideg hónapok után felengedtem. A napfény nem csak a bőrömet érte, hanem a csontjaimba is beszivárgott, megmelengetett. A felfedezés közben megálltunk egy üres telek mellett (ami valószínűleg építési terület volt, de nem zavartak el). Kisétáltunk egészen a széléig, amit egy meredek szirt jelzett, gyönyörű kilátás nyílt az egész területre, de leginkább a hegyoldalra, ahol elszórtan még több házat véltem felfedezni.
A tengerpartra egy meredek sétány vezetett, ahova a délutáni kánikula után indultunk. Szívem szerint rohantam volna le a vízhez, azonban vissza kellett fognom magam, nehogy leguruljak a dombon. Óvatosan sétáltam, de a vigyort nem lehetett letörölni az arcomról. A strand és a város találkozása teljesen más volt, mint Barcelonában. Az autóút egyik oldalán helyezkedett el a sétány és a homokos tengerpart, elszórtan pár étteremmel. Megragadta a figyelmem egy csapat fiatal, akik éppen röplabdáztak. A másik oldalon panellakások magasodtak az égbe, zöld és sárga színben pompázva. Az erkélyeken több család is élvezte a kilátást és a parti nyüzsgést, valahol pedig a ruhák száradtak. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lehet itt a mindennapi élet.
Több kilométert megtettünk a part mentén, egy ponton átsétáltunk egy másik város területére. Az egyik tengerparti étteremben vacsoráztunk, majd tovább álltunk. Az egyik bazárban vettem magamnak egy nyakláncot, amin aranyszínű kagylók lógnak. Este tíz óra körül még mindig világos volt és rengetegen voltak a sétányon. A víz egybemosódott az éggel, ez jelezte, hogy itt az idő visszatérni. Szívem szerint lent éjszakáztam volna a homokban egy törölközőn, bár nem tudtam volna, hogy a hullámokat vagy a csillagokat figyeljem. A napot azzal koronáztuk meg, hogy visszamásztunk a hotelhez a meredek lejtőn.
Másnap Malaga központjába utaztunk. A város már azelőtt elnyerte a szívemet, hogy kiszálltunk volna az autóból. Malaga a szórakozás, kikapcsolódás, kultúra és utazás megtestesítője, a múlt és a jelen tökéletes mozaikja. A karakteres épületeit és keskeny utcáit sok helyen virágok borították. A malagai székesegyházba is bementünk, ami olyan hatalmas volt, hogy egészen aprónak éreztem magam odabent. A személyes kedvencem (nem meglepő módon) a tengerpart és a kikötő volt. A buszról egészen közelről láttuk a hajókat és a strandot, mellettük pálmafák sorakoztak.
Egy hónappal később sem tudom pontosan megfogalmazni, de van valami Malagában, ami igazán különlegessé teszi számomra, ezzel elválasztva minden másik várostól, ahol valaha jártam. A barátságos nyüzsgés lehetett a sétálóutcán, vagy az a finom saláta, amit egy szűk utcai étteremben ettem az avokádóval? Vagy a pici csivava aki minden turistát megtámadott, aki szuvenírt próbált vásárolni. Esetleg az a család, akik a buszmegállóban vártak és hevesen vitatkoztak valamiről spanyolul, de közben szélesen mosolyogtak.
Talán nem a nevezetességek, az utazás vagy maga a nyaralás teszi, hanem az emberek, az ételek és az atmoszféra. Utolsó este vacsorapartira voltunk hivatalosak, ahol egy pohár fehérbor társaságában figyeltem, ahogy a fénylő égősorok veszik át a Nap szerepét. Sokat beszélgettem másokkal, magyarul és angolul is, de annál többet figyeltem csendben, abban reménykedve, hogy soha nem felejtem el azt az érzést, ami akkor bennem volt.
Az estét hajnalig tartó tánccal zártuk, majd a hazafelé vezető úton végig töprengtem, nem foglalkozva a sajgó lábaimmal és a kimerültséggel a mellkasomban. Sokszor érzem magam egyedülálló puzzle darabnak, aki keresi a számára megfelelő kirakóst, ahova tökéletesen beleillik. Most már fellélegezhetek, Malagában van egy üres hely, aminek pontosan olyan alakja van, mint nekem.
Pápai Liza
Ha tetszett a cikkem, akkor olvasd el ezt is!
