A segítő szakmában dolgozókra számtalanszor hivatkoznak hősökként. Olyan hétköznapi, kiemelkedő emberekként, akik önfeláldozása, kitartása, szakmai tudása és ambíciói emberek sokasága előtt világítja meg az utat, egy szebb jövő felé. Talán nem is kell magyaráznom, mennyi lemondást, mennyi munkát és mennyi áldozatot követel meg mások megsegítése. Azonban ki gondolna arra, hogy az önzetlen, nemes lelkű viselkedés valójában egy egyre panaszosabban szóló segélykiáltás? Lehetséges, hogy a buzgó szeretet és törődés hátterében valami sokkal sötétebb kapott helyet?
Az önfeláldozó segítők „back stage” -e:
Már a bevezetőben említett önfeláldozók felett a Helfer szindróma fenyegetése tornyosul. A leküzdhetetlen segítségi kényszer talán első hallásra nem is tűnhet igazán fenyegetőnek, azonban a betegségben szenvedők gyakran megvillanthatják a kényszeredett segítség nyújtás számtalan hátulütőit. A Helfer szindrómás szakember olyannyira segítésre éhezik, hogy azt annak ellenére is véghez szeretné vinni, ha mások a lehetőséget visszautasítják. Akár még az erőszakosságtól sem riadnak vissza. Az ilyen segítségnyújtás iránti megszállottság, ijesztő megjelenésén túl, megmutatja azt az ingatag lelkiállapotot, melyet a betegségben szenvedő féltve rejteget. Gyakran érzik úgy, hogy önmegvalósításuk a segítség piedesztálján valósulhat meg, így félresöpörhetik problémáik és traumáik zömét, melyről legszívesebben tudomást sem vesznek.
A visszautasítást és a kritikát igen nehezen tűrik, mivel így meghiúsul az az önmegvalósító tevékenységük, mely segítségével kompenzálni akarják a gyenge alapokon nyugvó önértékelésüket. Szakmájuk segítségével kifejezetten jól megtanultak elrejtőzni a munka sűrűjébe, így a diagnózis felállítás igen nehéz feladatnak bizonyul. Klienseik, illetve segítő társaik is csak ritkán veszik észre a problémát, mivel állandó lehengerlő, nemes viselkedésüket általában csak „túlbuzgóságnak” titulálják.
A spontán érzések riadalmat kelthetnek bennük, mellyel nem képesek kitölteni a bennük tátongó űrt. Így teljes mértékben a kényszeres segítség hatalma alá hajtottan rejtett agresszióval, egyenrangú kapcsolatok kerülésével igyekeznek menekülni. Természetesen ez nem csak a munkában, hanem az egyén magánéletében is megjelenik. Emberi kapcsolataik általában egyoldalúak lesznek, ahol szintén a segítő szerepébe bújik, így olyan párt választ, aki valamiféle segítségre szorul.
A beteg saját vágyairól csak indirekten és igen ritkán kommunikál. Általában hatalmas indulatzuhatag képébe adja környezete tudtára elfojtott igényeit és kívánságait. Gyakran kezelik dühüket helytelen módon, miközben végletekig tagadják, hogy bármiféle segítségre lenne szükségük. A már amúgy is gyenge önértékelésük általában nagy mértékben függ a külvilág megerősítésétől és véleményétől, mely arra utalhat, hogy gyermekkorukban nem kaptak megfelelő elismeréstől szüleiktől.
A segítségnyújtásba menekülésen túl, gyakran szenvednek különféle szenvedélybetegségektől, mely szintén az örökös menekülésben segíti őket. Gyakran figyelhető meg, hogy fokozottan nagy a Helfer szindrómások körében az egyéb pszichiátriai panaszok megjelenése és az öngyilkosságra való hajlam.
A buzgó túlhajszoltságuk és addikciójuk fogságába menekülő betegek gyakran esnek bele a kiégés (burnout) szindróma csapdájába is, melyet tekinthetünk akár a kezeletlen Helfer szindróma szövődményeként is.
Legyek a pókhálóban:
A segítőszindrómás személy gyakran szeret olyan pácienseket, klienseket választani, akikkel kiegészítő kapcsolatra törekszik. A kapcsolat lényegének megértésére tökéletes példát szolgáltat a kollúzió fogalma. A kollúzió lényege, hogy egy kapcsolatban résztvevők mind rendelkeznek egy megoldatlan alapkonfliktussal. Ez a két konfliktus összeillő, azonban mégis külön szerepekben fejeződik ki.
Előfordulnak még szimbiotikus jellegű kapcsolatok is. Ezekben a kapcsolatokban mindegyik fél egyaránt a másik kizsákmányolásra törekszik. Tökéletes példa erre az az eset, ha a gyermekkori sebek árnyékában élő Helfer szindrómás terapeuta az anya szerepébe lépve direkten regresszív és gondoskodást igénylő pácienst választ magának. Így a kliens képes táplálkozni az anyai gondoskodásból, míg a terapeuta eleget tesz a kényszeredett segítségnyújtási kötelezettségének. Azonban a terapeuta mindig résen lesz arra vonatkozóan, hogy a kliens állapota ne javulhasson annyira, hogy kapcsolatuk ezzel lazábbra fűződjön vagy véget érjen.
Számos kutatás során bebizonyosodott, hogy a kényszeres segítő jellemzően a „tükörképének” megfelelő pácienseket választ. Hisz így biztosíthatja leginkább a számára előnyös segítő-segítségre szoruló helyzetét. Ebben a felállásban képes a lehető legnagyobb fennhatóságban ellenőrizni páciense fejlődését és viselkedését, melyet könnyűszerrel kontrollálhat.
A felsejlő múlt szava:
A gyermekre szajkózott megjegyzéseknek és ismétlődő visszajelzéseknek rettentő nagy szerepe van a fejlődésben, a felnőtté válásban. A gyermekkorban hallottak tényként, betartandó és sorsot kijelölő dogmaként hatnak a gyermekre, melyet több esetben is magával hurcolhat felnőttként is. Ilyen megragadó, meghatározó mondatok lehetnek például:
„Nincs rám szükség!”
„Nem vagyok elég jó!”
„Nem vagyok fontos!”
„Nem szabad éreznem!”
„Én húzom a rövidebbet!”
„Én vagyok a hibás!”
„Rossz vagyok!” stb.
A bennük védekező gyermek ezekre a szavakra különféleképpen reagálhat. Előfordulhatnak megmagyarázhatatlan érzelmi hevességek, realitásnak nem megfelelő reakciók. Természetesen az is előfordulhat, hogy öntudatlanul befolyásoljuk saját helyzeteinket, hogy a kényszeredett segítség nyújtás színterére lépve, magunkat nélkülözhetetlenné tesszük, így védelmet kiépítve a régi és új traumák pusztítása ellen.
Konklúzió:
A Helfer szindróma, a segítő szakmában elhelyezkedő hőseink betegsége, melyet kényszeres, túlbuzgó, visszautasítást nem tűrő, sokszor agresszív segítségnyújtási kényszer jellemez. Túlzott segítségre való törekvéseikben látják meg önmegvalósításuk kulcsát, mellyel képesek lehetnek kitölteni a bennük keletkezett űrt. Önfelélő, szenvedélybetegségekkel tarkított életük gyakran a kiégés ismeretlenjén túl, az önfeláldozásba torkollik. A betegség diagnosztizálása igen nehéz feladat, mivel klienseik és kollégáik önfeláldozó viselkedésüket inkább a túlbuzgóság számlájára írják. Gyakran saját tükörképükre választanak klienseket, akiken maximálisan kitölthetik kényszertevékenységüket, akiket könnyen tudnak uralni és irányítani. A betegek panaszának gyökere a gyermekkori elismerés hiányából, és a romboló hatású szülői dogmák bénító erejéből fakad.
A Helfer szindróma megfelelő szakember felkeresésével, a probléma felismerésével, támogatásokkal és megfelelő akarattal kezelhető. Így elkerülhetővé válik, a kényszeredett pályaváltás, és megélhető a segítségnyújtása valódi öröme!
Plessek Marcell
Képek forrása: Pixabay
Ha szeretnél még hasonló tartalmakat olvasni, lesd meg ezt is:
