A hideg, sötét szobában egy meglehetősen élénk, s más ébresztő órákhoz mérvén szokatlanul vidám hang csendül fel. Csendül, s éppen csak csendül, mert a telefon álmos kisgazdája szinte már ujjait a szundi gombon pihentetve szenderül álomba is, szemét még csak fel sem nyitja, s a csilingelő dallamon egy szempillantásnyi idő alatt vesz elégtételt.
Ravasz… – sőt briliáns megmozdulásnak ítéli meg technikáját, majd a lázadók cseppnyi győzelmét egy félmosollyal könyveli el, s egy lassú sóhaj kíséretében visszaadja elméjét álmai világának, amit nem szennyez a földi romlottság.
Telnek a percek, majd az ébresztő ismét megpróbálkozik visszarántani őt eme szürke világba, de mint korábban, most is idő előtt veszik el a szót a gépezettől. Elnémítja, s ismét pont időben. Ha egy másodperccel is tovább szól, lehet kizökkenti álmai nyugalmából.
A telefon ismét felszólal… – felszólalna, de riasztó hangját most meg sem várván, az első rezdülés pillanatában szegül ellen a masinának, s száműzi ismét némaságba.
Most hibázott. A szundi gomb helyett a leállításra csúszott az ujja, s lehunyt szemei révén még csak nem is szerzett róla tudomást. Egyelőre.
Ahogy telnek a percek némán elméjében egyre nagyobb nyugalom honol, mosolyogva nyújtózik, s keresi testének a lehető legkényelmesebb pózt. Szinte már teljesen elsimulni látszik az összes háborgó hullám, amit az az aljas ébresztő keltett benne, s még nem is sejlik fel benne a közelgő vihar. Szinte már ismét álmai kapujában áll, s kész levenni vállairól a felelősség súlyát, hogy tisztán léphessen át a küszöbön.
A festőien békés, háborítatlan kép, melybe szinte már, mint meleg szobában a vaj, teljesen beleolvadt, egy csettintésre változott át iszonyú kalodává, amely nem csak testét, lelkét is megbénítja. Szorongás formájában ébredt fel lelkiismerete.
Már nem alszik, s az arcán szunnyadó meleg mosolyt is felváltotta a kín, de szemét továbbra sem nyitotta fel. Nem akarja elengedni álmai nyugalmát. Nem akarja ismét vállaira venni tettei következményének terhes súlyát. Nem akar felelősséget vállalni, s nem akar felelősségteljesen élni sem. Nem akar már felébredni. Egy felnőttvilágban, gyermekként biztosan nem.
Könnyek szöknek görcsösen összeszorított szemhéjai közé, s a zihálás hirtelen alább hagy. Ő már nem gyermek. Szemeit kinyitja, s felül ágya közepén. Arca kifejezéstelen, szemeiben álmai utolsó élénk fényei is kialszanak. Ő már nem gyermek, s soha nem is lehet már az.
Nincs helye, hogy bepótolja az eltékozolt időt.
Szemeit megtörli, meleg takaróját leveti magáról, s ismét elkezdi a napot.
Szücs Réka
[i] Ha megfogott a stílus, katt a linkre: https://infozio.1367.hu/2022/12/16/akinek-csak-ez-maradt/