A valóság kiábrándító bűze zavarta fel álmából. Halovány reménysugár volt, már csak az a pár ködös emlékkép melybe kapaszkodhatott, a megnyugtató tudatlanság állapotának varázsából. S ahogy lassan betöltötték a szobát a felkelő nap ébredező sugarai, ezzel csak egyre inkább kicsúsztak hunyorgó szemei elől a boldog álom képei.
Az ernyedt izmok megfeszültek. Gazdájuk felrázta őket szendergésükből. S azon módon – hogy még egészségéért is ügyeljen egy keveset – törzsének felesleges rotációja nélkül igyekezett kikelni az ágyból. Ekképp szállt harcba azzal a rest gravitációval, mely pontosan tudta azt, hogy mi lenne számára a gyönyör. Durván karolta át a derekát és marasztalta, húzta vissza, hogy egy szebb világot, egy szebb jelent álmodhasson. Így bizonyosodik be leginkább, hogy még a realizmus is képes arra, hogy elszakadjon a valóság biztonságot nyújtó talajáról.
Vajon a valóság feltételezhető biztonsága lehet egyfajta boldogság, avagy ez leginkább csak a tudatlanságból fakadó belenyugvás? Efféle kérdések ötlöttek eszébe, miközben lábra állt s egy fásult ásítással tekintett vissza az ágyon összegyűrt lepedőre.
Kivételesen korábban kelt fel a szokásosnál, így reggeli rutinját kapkodás helyett, megfelelő odafigyeléssel intézte. Fél órával később már frissen főzött kávé illata lengte be kis szoba fülledt magányát. A mit sem sejtő még azon mód pizsamában ült az asztalhoz. Felkavarta a kávé festői mozdulatlanságát, hogy nem sokkal később belebámulhasson és elmerülhessen a keringő folyadék puritán szépségében. A sima felszínt azonban makacs fekete granulumok törték át, melyek a bögre aljáról, szemének színe elé bukkantak. Akárcsak egy oda nem illő rész, mely ágens épp ezen a keserves reggelen szentségtelenítette meg az ital bűvöletét. Túl kevés a hő, túl kevés az erő, ahhoz, hogy feloldódjanak. Éppen, hogy csak az orrába kapaszkodtak meg, máris szinte fintorba rándult az arca. Undorodott ezektől a kis szerzetektől. Miért is kell nekem mindig olyan kávét inni, ami még csak feloldani sem képes a bennük búvárkodó sunyi granulumokat? Miért is nem tudom egyszer elég gyorsan keverni, hogy feloldódjanak? Miért nem tudom sosem elég forróra főzni?
Továbbra is szemrehányó tekintettel fixírozta az italt s a benne szemtelen mód feloldatlan jövevényt. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehetett ismét ilyen ostoba. Már a közelében lakók is oly sokszor megjegyezték, hogy valami nem stimmel az itallal. Nekik mindig is könnyebben ment a váltás. Ha egy korty után szájízük rosszabb lett, mint ahogy azt kívánták, akkor másnap máris új termék került terítékre. Pedig, váltig bizonygatta nekik, hogy eddig egyaltalán nem volt vele semmi komolyabb baj. Mégis az idő elteltével szokássá vált, hogy a kávéfőzés apró jeleire máris csukódtak az ablakok, felszívódtak az emberek. Beláthatóvá vált, hogy az emberek közt már beszélni sem érdemes, egy bögre ledöntése, vagy akár egy korty lecsusszanása után sem.
Természetesen a megszokás volt a ludas. Ezzel a magyarázattal állt elő saját maga számára, melyet döntő érvnek gondolt abban, hogy egyaltalán nem bolond. Hiszen teljesen természetes dolog az, hogyha az ember már szinte zsigerből, mindig ugyanahhoz a kávéhoz nyúl, mint azelőtt, mielőtt rátalált volna. Valószínűleg létezik más is, aki pontosan így vélekedik ezzel kapcsolatosan. Valóban szinte sosem panaszkodott a kávéra túlságosan. Noha egyik nap túlcukrozta, a másik nap csak magában szürcsölgette, valahogy mindig volt benne valami jó. Éppen ahogy kedve és ízlése válogatta. Teljesen evidensnek találta, hogyha bármit is kávénak nevezhet az ember, akkor az említett pontosan megfelel ezen íratlan kritériumoknak. Mit árthatnak ezek a csöppnyi granulumok? Biztos csak önmaga szúrhatta el a kávéfőzés bonyolult művészetét. Félálomban az ember teljesen normális, ha téved.
Mintha keserűbb lenne a szokásosnál. Konstatálta magában, miután lecsorgott torkán az első korty reggeli élénkítő. Valahogy már az illatát is inkább szagnak nevezné az ember. Érződött rajta a minden kétséget kizáró változás. A gyanú, hogy valami felettébb mód hiányzott. Mintha a kávé is tiltakozott volna a mai reggel ellen. Biztos az lehetett a probléma, hogy nem rakott bele sem cukrot, sem tejet. Mostanában mindig csak a sötét nedűt döntötte magába. Végül meggyőzve magát, a tejért sietett és ráérősen folyatta bele a doboz tartalmát. Megkezdődhetett újra, a feloldás, a megváltás súlya alatt görnyedező keverés. A forgó keverék illata egyre jobbá lett s emberünk megkönnyebbülni látszott.
Kissé, mintha savanykás lenne. Tette le ismét a bögrét. Legalább már nem keserű – vigasztalta magát s azon mód tovább méregette a bögréje tartalmát. A második korty, mintha kissé a torkán akadt volna. Oly lassan vánszorgott, lelkének megsegítésére, hogy szinte abban sem lehetett biztos, hogy legalább a gyomrát már elárasztotta-e. Itt már nincs helye kertelésnek. El kell ismerni, hogy ez a kávé, vagy talán az érzet megváltozott. Azonban egy kis cukor talán elviselhetőbbé teheti. Alig telt el pár pillanat, máris két kockacukor süllyedt el utolsó lélegzetével a már langyos italban.
Szinte valótlanul édes. Egy erőteljesebb koppanás jelezte, hogy a harmadik korty is eltávozott a bögre falai közül. Szinte már eltűnni látszott a kávé egyedülálló zamata. Kellemes volt, a jutalmazási központ ujjongása határtalan. S akképp, ahogy ott gondolkozott ezen, hogy most mégis mit tegyen, felváltotta egy keserű hiány az édes íz által okozott mámort, mely úgy elillant, mintha ott sem lett volna soha. Arcát a kezébe temetve csüggedt, azonban másik kezével, az utolsó lehetőségért kapkodva keverni kezdte a lassan teljesen kihűlni látszó maradványokat. Talán valamit még be lehetne tömni azon az égetően tátongó űrön, mely szinte a mellkasában parázslott. Fél szemmel most az órára nézett s látta, hogy az idő könyörtelen mód elszaladt. Igyekeznie kellett, ha még össze akart készülni. Sokat nem habozva ismét cukor után nyúlt, mely pillanatok múlva beleloccsant a hideg kávéba, melynek kiszakadt cseppjei, árván az arcára tapadtak.
Sovány vigasz volt. Ihatatlan és értéktelen. Menekvés nincs a tények elől. A hatalmába kerítette a végtelen csalódás és elkeseredés. Könnyek tapadtak a bögre oldalára, miközben szeme egyre vörösebbé lett. Elfolyó függönyön át csak az apró granulumok sziluettjeit vette ki, melyekből az idő múlásával egyre több lett. S a percek csak kattogtak a fejében, fájdalmas ütésekkel adva nyomatékot, minden elfojtó légvételnek, minden torkon ragadt korty emlékének. Dobhártyája tompán pulzált, miközben megremegett mellkasához szorított keze, melyben a bögrét görcsösen ragaszkodva markolta.
Hirtelen elhatározás volt. De olyan egyértelműen ragyogott és tűnt fel a kilátások szűkében, akár a világosság a sötét éjszakában. Ki kell öntenie a megátkozott kotyvalékot. A teremtményt, mely szinte önmagához nőtt. Melyet naiv meggyőződéssel alkotott magának, az egyetlen dolgot, ami neki maradhatott.
Azonban ahogy a mosogató fölé emelte a bögrét, hirtelen félelem járta át a testét. Túl görcsös volt a szorítás, erősebbnek bizonyult a megszokás. Mi lesz, ha ma eldobom magamtól és hibát vétek? Mi lesz, ha többet soha vissza nem kaphatom az ízeket, a zamatot? Meglehet, hogy ennél jobb már úgysem jöhet…
Visszaroskadt a székre, magába őrlődve, megtörtség börtönében. Feje a hideg asztal sima lapján talált nyugalomra. Légzése lassulása közben a reggeli eget a köd kerítette hatalmába, uralva az emberek közé leereszkedő bizonytalanságot és az ismeretlent. Felszálló lehelete megfagyasztotta a perceket s állandóvá változtatta a változatlan csend despotizmusát. A hevességben kilöttyintett kávémaradványok a lecsapott bögre köré száradva lettek emlékké, melybe már csak granulum ragadt…
Plessek Marcell, 2022. 11. 18., Pécs
