Június 7., végeztem az összes vizsgámmal. Nyugis napokkal indítottam a nyarat, majd hirtelen begyorsultak az események. Utazás utazást követ. Belföldi családlátogatás, külföldi csajos nyaralás.
Augusztus 17., fel sem fogtam és már augusztus is van. Innen pedig tényleg csupán egy szempillantás alatt már a laptopom előtt ülök és frissítgetem a Neptunt augusztus közepén. A nyár utolsó 2-3 hete keserédes. Sűrűn könny szökik a szemembe, hiszen idén is elmúlt… de mégis, hogy lett hirtelen augusztus, mikor úgy emlékszem a tavaszi szemeszter első zh-jára, mintha tegnap lett volna.
Szeptember 5., minden vég, valami újnak a kezdete. Sajnos most a nyarat váltja fel a következő szemeszter. Hétfő reggel szinte végtelennek tűnik a hét. Egyik gondolat a másikat üti ki a fejemben. Melyik nap hogyan fog alakulni a program, hova sűrítsem az edzéseket, tanulást, és lopva 1-1 kávézás címszó alatt futó barátnős csacsogás is férjen azért bele a hétbe. Még fel sem fogom, hogy szerda van, de a naptár már pénteket mutat. Végre hétvége! Hopp el is illant.
Annyira jellemző hibám, hogy a jelenben vagyok, de mégsem teljesen. Jövőbeli szituációkat játszok le a fejemben. Mi lesz ekkor, meg akkor, hogy reagáljak, ha ilyen, vagy olyan helyzetbe kerülök, és persze az általam legjobbnak gondolt, a jövőmet illető forgatókönyvet is sűrűn lapozom át gondolatban, ami miatt pikk-pakk spirálba tudok keveredni, hiszen annyi helyen máshogy alakulhat az élet. Eltelnek így a percek, néha órák. Mások nem veszik észre rajtam, hiszen felszínesen felpattantam, de ha őszinte szeretnék lenni magammal, ilyenkor csak elszalad mellettem az idő.
Napközben csak megyek, csinálom, legtöbbször jelen vagyok, de akkor sem értem, hogy lett már megint este, viszont ezt mégsem fogom fel olyan tragikusan.
Gyönyörű a napfelkelte. A pirosnak és a sárgának megannyi árnyalata mosódik össze a kék éggel. Lehetőségek tárháza sorakozik előttünk a nap elején. Eszünk, tanulunk, művelődünk, mozgunk, szeretünk, nevetünk, sírunk, na meg persze néha sírva nevetünk, vagy épp nevetve sírunk. Aztán az ég ismét rajzvászon lesz. Újra színekbe borul. A természet így ünnepli az idő múlását. A Nap minden este derekán új ruhában köszön el tőlünk néhány órára. Ez a naplemente, amiből nincsen két egyforma, de mindig az aktuális a kedvencem.
A természet megalkotta minden nap elejére a motiváló, a végére pedig az eltelt néhány órát megkoronázó színekbe borult égboltot.
Évek óta a naplemente szerelmese vagyok. Sosem értettem igazán, hogy miért.
Július 23., Görögországban hosszas beszélgetésbe keveredve, mélyebbnél mélyebb témák között ugrálva, kissé az elfogyasztott néhány deciliter mazsolabor mámorában csapott fejbe: ez az, amibe kapaszkodnom kell! Amilyen figyelmesen követem végig a Nap utolsó rám vetett pillantásait, úgy kell lennem minden percben. Élvezni azt, ami itt és most van, akkor is, ha az ég éppen nem egy színpaletta csupán „egyszerű” szürke és fehér, itt-ott kék. Igazán ottlenni a nevetésben, a tanulásban, egy beszélgetésben, vagy a vacsoránk elfogyasztásában. Nem a telefonunkba bújni, hanem figyelmünket a másikra helyezni, tekintetébe veszni. Így a pillanat is hosszabbnak tűnik.
A naplementével mutatja a természet, hogy az idő múlása is milyen elképesztő lehet! Minél több idő telik el, annál több a birtokunkban lévő élmény, ami akkor az igazi, ha FELPATTANUNK!
Szerb Kata
Foglalkoztat az idő múlása más szemszögből megközelítve?
[i] https://infozio.1367.hu/2022/06/01/csak-varom-hogy-teljen-az-ido/
