Számomra nagyon érdekesek az életünknek azon területei és fázisa, melyek nem feltétlenül csak tudományos alapú válaszokkal magyarázhatóak, hanem kissé átívelnek a lelki mélységeken és az elvont gondolkodásmódon is. Vegyünk például egy egyszerű, hétköznapi jelenséget. A stressz nemcsak mentálisan fárasztó, hanem bizonyítottan sejtszinten is hatással lehet a szervezet működésére. Egyúttal azonban feltehetjük magunknak a kérdést, hogy de miért is stresszelünk? Miért van rá szükség egyáltalán, amikor csak negatív érzésekkel jár együtt? A modern kutatásokban már egyre gyakrabban vizsgálják, hogy anno az őseink által megélt erős traumák, mint a háború, vagy éhezés hagyhat-e biológiai nyomot a következő generációkon. Ez nem azt jelenti, hogy konkrét emlékeket öröklünk, inkább azt, hogy bizonyos stresszreakciók vagy érzékenységek átadhatók a leszármazottaknak. Innen nézve már érthető, hogy miért igényel egy elvontabb gondolkodást annak a felismerése, hogy a családi történetek és a saját működésünk között egy láthatatlan energetikai kapcsolat van.
Az epigenetika a genetikán túlmutató, felette álló tudományterület, ennek megfelelően kapta a görög eredetű „epi” előtagot. A genetikában a DNS struktúráját, az abban keletkezett változásokat és a generációk közötti öröklődést vizsgálják. Az epigenetika kutatásai viszont arra a kérdésre keresnek választ, hogy a környezeti tényezőknek és az életmódnak milyen hatása van a génállományra, amikor ezek a tényezők nem közvetlenül a gén szerkezetében okoznak változást, hanem azok működésére hatnak, így egyes géneket „lehalkítanak”, míg másokat „felhangosítanak”. Vagyis az adott génállományunkból melyek fognak erőteljesebben érvényesülni a többi felett.
Az ember sokáig úgy gondolt a DNS-re, mint egy végleges forgatókönyvre: ha a génjeinkben benne van valami, akkor azon nem nagyon lehet változtatni. Csakhogy az elmúlt évek friss kutatásai egyre inkább árnyalják ezt a képet és rávilágítanak arra, hogy az életmód sokkal nagyobb beleszólással bír a szervezet működésébe, mint korábban hittük. Régen egyszerűbb volt azt mondani: „ilyen géneket örököltem”. Most viszont egyre gyakrabban, több emberben felmerül a gondolat, mennyit is számítanak a mindennapi döntéseik. Lehet, hogy a rendszeres testmozgás, a pihentető alvás vagy a stresszkezelés nem csupán közérzetjavító tanács, hanem konkrét biológiai hatásuk is van?
Az embert ért környezeti hatások biológiai átörökítésének lehetőségét sokáig kétségbe vonták. Egyértelmű összefüggést máig nehéz találni, mégis több kutatás eredménye is arra utal, hogy a szülőket ért hatások öröklődhetnek. Például egy amerikai tanulmány szerint a holokauszttúlélők gyermekei hajlamosabbak a poszttraumatikus stresszre és a depresszióra, mint azok, akiknek a felmenői nem voltak érintettek az üldözésben. Erre a gondolatra épül részben a családállítás is, amely szerint a családi traumák, kimondatlan konfliktusok vagy generációkon át cipelt terhek hatással lehetnek az utódok életére. Bár a családállítás inkább spirituális megközelítés és nem tekinthető tudományosan bizonyított terápiának olyan értelemben, mint az orvosi vagy pszichológiai módszerek, sokan mégis párhuzamot látnak közte és az epigenetika között.
Az, hogy génjeinket befolyásolhatjuk az életmódunkkal, egyszerre ijesztő és felszabadító gondolat. Ijesztő, hiszen azt sugallja, hogy a rossz szokásaink, feldolgozatlan traumáink vagy a tartós stressz mélyebb nyomot hagyhatnak bennünk, mint hinnénk, ám felszabadító is, mert azt jelenti, hogy nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva annak, amit elődjeinktől örököltünk. A DNS azonban továbbra is fontos alap és vannak olyan elkerülhetetlen betegségek vagy adottságok, amelyekben a genetika meghatározó szerepet játszik. Az epigenetika inkább arra világít rá, hogy a testünk nem egy passzív rendszer, hanem dinamikus párhuzamban van azzal, hogyan élünk, hogyan érzünk és milyen környezet vesz körül minket.
És mi az egészben a dilemma? A bizonytalan határa annak, hogy hol ér véget a genetika és hol kezdődik a saját felelősségünk. Egyértelmű válasz talán nincs is rá, mert valószínűleg a kettő folyamatos együttműködése az, ami a valódi sorsunkat írja.
Dervalics Panna
Képek forrása: Google képek
Olvasd el ezt a cikkemet is:
