Sokunk számára ismerős lehet a következő jelenet különböző filmek vagy sorozatok drámaibb epizódjaiból: egy kórházi szoba, sípoló monitor, majd valaki felkiált – „Clear!”. A beteg teste megrándul az áramütéstől, majd pár másodperc múlva a lapos vonal egyre bíztatóbb hullámokká növi ki magát a monitoron, újraindul a szívverés, a szereplő magához tér, köszöni szépen, jól van. A laikus nézők megkönnyebbülnek, és soha senki nem vitatja azt, hogy a valóságban egy ilyen beavatkozást követően kedvenc szereplőjük valószínűleg továbbra is halott lenne.
A defibrillálás nem varázslat. Nem arra szolgál, hogy „beindítsa” a leállt szívet, és nem minden esetben alkalmazható. Sőt, bizonyos helyzetekben kifejezetten káros is lehet. Hogy megértsük, mikor indokolt a defibrilláció, először is tudnunk kell, mi is történik ilyenkor valójában.
Mit csinál az áram?
A defibrillálás célja, hogy megszüntesse a szív elektromos zavarát. Kamrafibrilláció (VF) és pulzus nélküli kamrai tachycardia (pnVT) esetén a szívizomrostok összehangolatlanul, rendezetlenül húzódnak össze – így nem képesek a megfelelő pumpafunkcióra. Az elektromos sokk lényege, hogy egyszerre depolarizálja a myocardiumot, mondhatni „nullára állítva” a szívet, esélyt adva arra, hogy az elsődleges ingerületképző központ újra átvegye az irányítást. Olyan ez, mintha egy összevissza játszó zenekart egyetlen kézmozdulattal elhallgattatnánk – hogy újra ritmusra indulhassanak.
„Ha meghalt, rázzuk meg?” – Nem ilyen egyszerű!
Sokan a hollywoodi sikerfilmek után abban az általános tévhitben élnek, hogyha valakinek megáll a szíve, azt azonnal defibrillálni kell. A valóságban azonban nem minden keringésmegállás kezelhető elektromos sokkal, léteznek nem-sokkolandó ritmusok is. A tévéképernyőről jól ismert lapos vonal, aminek láttán már szinte a kezeink közt érezzük a defibrillátor lapát elektródjait és tettre kész állunk – pontosan egy olyan ritmus, amit nem javasolt, egyenesen káros lenne sokkolni. Az említett lapos vonal (asystolia) mellett, ahol teljes elektromos csend uralkodik a szívben az ún. „PEA” (pulzus nélküli elektromos aktivitás) a másik olyan ritmusunk, amit nem árammal kezelünk. Ezek hátterében gyakran visszafordítható okok húzódnak meg (hipoxia, ioneltérések, embolia stb.), és a beavatkozás kulcsa ilyenkor a mellkaskompresszió, oxigenizáció, gyógyszeres támogatás, nem pedig az áram.
Mikor alkalmazunk defibrillálást?
Csak két ritmusnál: kamrafibrilláció (VF) és pulzus nélküli kamrai tachycardia (pnVT) esetén. Ezeknél az elektromos aktivitás kaotikus, de potenciálisan visszafordítható. A defibrillátor ebben az esetben esélyt adhat a szívnek a rendezett munkára. Minél korábban történik meg az első sokk leadása, annál nagyobb a túlélés esélye.
A zselé nem csak filmes klisé
A filmek gyakran kihagyják a részleteket, például azt, hogy a defibrillátor elektródjainak megfelelő kontaktusa a bőrrel alapvető. A kontaktzselé vagy öntapadós elektróda csökkenti az ellenállást, így az energia valóban a szívig jut – anélkül, hogy égési sérüléseket okozna a bőrön. Enélkül nemcsak fájdalmas lenne az áramleadás, de hatástalan is.
Sokk leadása
A defibrillátorral leadott sokk közel sem olyan hatékony, mint a filmekben, gyakran újabb és újabb sokkok leadására is szükség lehet, sőt az sem ritka jelenség, hogy az egyik körben még sokkolandó ritmus, a következő kör végére nem sokkolandóvá válik. Nincs drámai feltámadás, félretesszük a lapátokat, folytatódik a mellkaskompresszió, a lélegeztetés, majd 2 perc múlva ritmusellenőrzés következik. Ha kell gyógyszerelünk, és szükség esetén ismét sokkolunk.
Az újraélesztés egy komplex, soktényezős folyamat, ahol a defibrillálás csak egy elem a láncban. És a valóság? A sikeres újraélesztés ritka. Még ha a beteg vissza is nyeri a keringését, az csak a kezdet. A kórházi kezelés során további kritikus órák várnak rá, és sajnos sokan már nem élik meg az intenzív osztályról való távozást.
Szücs Réka
Olvasd el ezt is!
