Március 8. – Nemzetközi nőnap. Kiskorom óta valahogy különös melegséggel gondolok erre a napra – bár biztos vagyok benne, hogy ez nagy részben a csodálatos Apukámnak is köszönhető (szigorúan nagybetűvel!), aki már óvodás korom óta virággal vár felkelés után.
Egészen addig, ameddig nem lettem kicsit idősebb, nem is gondoltam volna soha, hogy bárkinek bármi problémája lehet ezzel a nappal – hiszen ez csak egy kis kedvesség a nők felé, egy apró figyelmesség, az pedig kinek ne esne jól. Aztán emlékszem arra, amikor először találkoztam olyan emberrel, aki nem szerette ezt a napot – nem értette a lényegét, nem akart virágot kapni, fel volt háborodva, hogy miért csak ezen az egy napon kell a nőket ünnepelni, miért nem az a normális, hogy minden nap egymás ünnepléséről szól. Aztán felszólalt egy férfi is, hogy: ,,Nem értem, ha nőnap van, akkor férfinap miért nincs? Nem egyenlőséget vár minden nő?”. És akkor, életemben talán először, nem tudtam, hogy mit érezzek egy adott vitatémával kapcsolatban. Hiszen persze, az a legtermészetesebb, hogy minden nap hálásak vagyunk egymásért, hogy minden egyes nap ünnepelve van a nő – és a férfi is. Természetes, hogy én is amellett szólok, hogy ne csak egy nap legyen értékelve minden odafigyelés, minden igyekezet, minden csepp türelem és kedvesség, amikor elérünk március 8-ára – de ezen a napon miért ne lehetne ezt egy kicsit jobban megünnepelni? Nyilván mi is legyünk hálásak azokért a férfiakért, akik az életünkben vannak (és valóban meg is érdemlik), és persze, működjön oda-vissza minden ebben a tekintetben is. De miért fáj bárkinek, hogy van egy nap, ami csak a hölgyeké, mikor ott van 364 másik, ami nem?
Világéletemben olyan igazi csajszis lánynak tartottam magam (és általában mások is teljesen ugyanígy gondolták). Imádtam mindent, ami a sztereotipizált és idealizált nő képével jár – foglalkozni a hajammal és a bőrömmel, sminkelni, szép ruhákat vásárolni, virágot kapni. Nem ekkor éreztem először, hogy lehet, hogy ez probléma – hogy lesznek olyanok, akik nem látnak mélyebbre, akik nem veszik észre azokat a belső értékeket, amiket képviselek, csak azért, mert szeretem, ha ki van festve a körmöm és ki van vasalva a hajam – de ekkor először éreztem azt, hogy inkább eltitkolnám mások elől ezt a részem. Mert valamiért ebben a vitában sosem volt elég jó indok az, hogy nekem egyszerűen jól esik, hogy gondolnak rám, ezen a napon talán egy kicsit többet. És valamiért a legtöbb ember nem bírja azt elfogadni, hogy, bár látom, hogy mi az ő oldaluk, sőt, néhány felvetésükkel 100%-ig egyet is tudok érteni, az én mérlegem mégis inkább afelé billen, hogy szeressem ezt a napot. Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy vajon ki kell-e érdemelnem azt, hogy ünnepelve legyek – hogy vajon akkor leszek-e csak méltó majd a virágra, ha jobban belelépek a női szerepbe. Sajnos vannak olyanok, akiknek ez a kettőség már nem elfogadható, és vannak olyanok is, akik emiatt egyenesen butának és felszínesnek, esetleg figyelmetlennek tartanak a férfi nem felé. Én azért mégis csak arra bíztatnék minden nőt (és jó esetben minden férfit), hogy igenis szeresse csak a nőnapot, ha szeretni akarja! Mert tényleg nincs abban semmi rossz, ha szereted, hogy szeretnek.
Varga Roxána
Képek forrása: Pexels
Ha tetszett, olvasd el ezt is:
