A kreatív tevékenységek már egészen kisgyerekkorom óta nagyon közel álltak a szívemhez. Általános iskolában rajzszakkörre jártam, és alsó tagozatban imádtam a délutáni napközit, ahol minden héten készítettünk valamit. A rajzolás, a festés, a gyöngyfűzés, a fonás vagy bármi más kézműveskedés mind olyanok voltak, amik egy teljesen más világba repítettek el. Emlékszem, hogy a szombat délutánok rendszerint el tudtak röppenni egy szempillantás alatt, amikor valaminek az alkotása közben a fantáziám egy különálló kis békés világba repített el…
Az utóbbi években sajnos egyre kevesebb időt szakítottam arra, hogy hasonló dolgokkal foglalkozzak, őszintén szólva talán kicsit sajnáltam is ilyesmire „fecsérelni” az időt. Persze tudom, hogy ez nem túl jó hozzáállás, hiszen időnként tudni kell elszakadni a feladatoktól és a kötelezettségektől, és helyette valami olyannal foglalkozni, amit igazán, teljes szívünkből, csakis magunk miatt szeretnénk csinálni. Az ilyen jellegű kikapcsolódás és feltöltődés elengedhetetlen ahhoz, hogy később ismét teljes figyelemmel és erőbedobással vessük bele magunkat az előttünk álló feladatokba.
Nem olyan régen a Facebookon szembe jött velem egy oldal, a Pacsmag élményfestés oldala. Hónapról- hónapra ámulattal nézegettem az általuk meghirdetett, aktuálisan megfesthető képeket, amik egyre inkább felkeltették az érdeklődésemet. Figyelmes kis barátnőim megjegyezték, amikor csillogó szemekkel arról áradoztam nekik, hogy milyen szívesen kipróbálnám egyszer én is ezt, így születésnapomra egy általam választott kép megfestésére szóló ajándékutalványt kaptam tőlük.
Az utalvány a megvásárlástól számított három hónapon belül volt felhasználható, így én innentől kezdve tűkön ülve vártam, hogy az élményfestés stúdió a következő hónap elején közzé tegye, hogy milyen festmények és időpontok közül választhatok majd. Ilyenkor minden egyes képnél feltűntetik a méretet, a részvételi díjat, az esemény időpontját és várható időtartamát, valamint azt, hogy kinek ajánlják, mivel vannak képek, amiket gyerekek is megfesthetnek szüleik segítségével, vannak páros programok és vannak olyan képek, ahol felhívják a figyelmet, hogy első festésnek nehézsége miatt nem tanácsolják. Még jobban megkönnyítve a döntést, a kép elkészítésének nehézségi szintjét is mindig jelölik egy ötös skálán. Végül nagy nehezen, a képek tüzetes megszemlélése után, hosszas töprengésekkel a hátam mögött megszületett a döntés: a Téli erdő című képet választottam.
Amikor megérkeztem, az asztalokra már ki voltak készítve a vásznak, mellettük az ecsetekkel és a festék palettával. A rajzkészsége miatt senkinek sem kell aggódnia, mivel a fehér vászonra a főbb segédvonalak ceruzával már előre fel voltak rajzolva. Mindenki kiválasztotta a helyét, köténybe bújtunk, és indulhatott is az alkotás! Fontos kiemelni, hogy nem oktatás zajlik és nem képzőművészeti alkotást hozunk létre. A program célja, hogy az alkotás öröme bárki számára elérhető és átélhető legyen. A folyamatot egy instruktor vezeti, aki a résztvevőkkel együtt, mindenki számára jól láthatóan szintén lépésről lépésre festi a képet, közben folyamatosan mindenkinek adagolja a szükséges festékeket, utasításokat ad a különböző árnyalatok kikeverését és az ecsetvonásokat illetően. A festés feszített vászonra, akrilfestékkel történik. Az akrilfestékről érdemes tudni, hogy egy jó tulajdonságokkal rendelkező, kedvelt festéktípus, ami vízbázisú, vízzel higítható, az ecsetről és a kézről könnyedén lemosható, ugyanakkor száradás után vízhatlanná válik, így viszonylag könnyű vele a munka.
Első lépésként egy fekete filccel át kellett rajzolni a ceruzával felrajzolt segédvonalakat a vásznon. Ezután jött a számomra legizgalmasabb rész: az első árnyalat kikeverése után az első ecsetvonásokkal végre elkezdtük életre kelteni a vásznat magunk előtt.
Mielőtt részt vettem volna a festésen mindig láttam a fotókat, amiken fülig érő mosollyal, büszkén tartják a kezükben az emberek az elkészült művüket, ezért afelől nem volt kétségem, hogy sikerülni fog, viszont azt el sem tudtam képzelni, hogy mégis hogyan…. ezért szeretnék megosztani néhány tapasztalatot azokkal, akik esetleg hozzám hasonlóan szeretnék kipróbálni.
Először is a programon nagyjából talán tíz fő vett részt. A hangulat végig nagyon jó volt. A háttérben halk zene szólt, az egymás mellett ülők tudtak néhány szót váltani egymással, esetleg segítséget, tanácsot kérni egymástól. Mivel egy ilyen festés akár négy- öt órába is beletelhet, természetesen tartottunk kisebb szüneteket, amik alatt volt lehetőség főzni egy finom kávét vagy teát, beszélgetni a csoport többi tagjával, és körbejárni, hogy megcsodáljuk egymás addigi munkáját. Itt rá is térnék egy szerintem nagyon lényeges dologra, ugyanis hiába festjük mind ugyan azt a képet, a végeredmény nem lesz teljesen ugyan olyan, hiszen mindenki kicsit máshogy keveri ki a különböző árnyalatokat, kicsit máshogy húzza a vonalakat. Továbbá, bár a teljes folyamatot vezeti az instruktor, aki mindenben segít, nem hagyja, hogy bárki lemaradjon, időnként körbejár és mindenki képéhez hozzáfűz valamilyen egyéni jó tanácsot, voltak olyan részek, különösen a kép vége felé közeledve, amikor mindenki egy kicsit szabad kezet kapott. Amikor már kedvünk szerint, ízlésünknek megfelelően egészítettük ki a képet, tettük rá egyedi részleteinket. Ez alatt például olyanokra gondolok, mint hogy ki hány ággal vagy gallyal, levéllel egészítette ki a tájon sorakozó fákat. Érdekes élmény volt még, hogy menet közben mindig csak az éppen adott részletre koncentráltam, a részletek viszonylag sokára álltak össze egy kerek egésszé, lassan rajzolódott ki a kép teljes egésze. Kapkodni sem kell, az előre meghatározott idő csak jelzés értékű, természetesen senkit sem engednek haza félkész alkotással, megvárják, amíg mindenki elégedetten késznek ítéli a művét. Ezzel kapcsolatban pedig az én saját tapasztalatom az volt, hogy száz százalékosan elkészült kép szerintem nem létezik. Ahogy a végén az ember nézegeti a festményét, mindig talál rajta olyan pontot, ahol még egy kicsit tudna igazítani vagy tökéletesíteni rajta, szóval elsőre nem gondoltam volna, de nehéz megtalálni azt a pontot, amikor azt mondjuk, hogy készen vagyunk.
Remélem vannak olyanok, akinek sikerült egy kicsit meghoznom a kedvét vagy a bátorságát, hogy átéljen egy hasonló alkotási folyamatot. Hiszen ez tényleg egy ÉLMÉNY, és azóta, ha ránézek a képre a szobám falán, boldogsággal és büszkeséggel tölt el, amikor eszebe jut, hogy ezt én alkottam meg.
“Az alkotás öröme nem valamiféle kiváltság, amely csak a nagy tudósokat vagy művészeket illeti meg. Minden ember, bármely foglalkozási ágban, alkotó munkát végezhet és átélheti annak szenvedélyeit, kereséseit, eredményeit és felfedezéseit, ha akarja ezt, és képes megvalósítani önmagát.” /Nyikolaj Nyikolajevics Szemjonov/
Szabó Johanna
[1]További hasonló tartalmakért ne hagyd ki a következő cikket sem:
