Bár a borderline személyiségzavarról (Borderline Personality Disorder – BPD) sokkal kevesebbet lehet hallani, mint sok másik személyiségzavarról, abban biztos vagyok, hogy aki olvasott/hallott róla, esetleg ismer olyan személyt, aki ezzel a személyiségzavarral küzd, megjegyezte magának a zavar főbb ismertetőjegyeit. Sajnos, ez sokszor azt jelenti, hogy mindenkire, aki BPD-ben szenved ráhúzunk egy formát és alapból negatívan könyveljük el magunkban. Na, de mit is takar maga a zavar?
Otto Kernberg komplex, pszichoanalitikus szemlélete alapján azt mondhatjuk el, hogy a BPD egy kóros személyiségszerveződés, amely miatt a páciensekből sokszor hiányzik egy egyértelmű, kézzel fogható énkép, nem képesek mások mély megértésére, a kapcsolataikban komoly nehézségekkel kell szembeszállniuk, sőt a valósággal való kapcsolatuk is bizonyos fokig deformált, megváltozott. Sajnos az is elmondható, hogy a viselkedésük sokszor egymásnak ellentmondó, így összezavarva a körülöttük élőket (és saját magukat). Tüneteit tekintve, a páciens sokszor panaszkodhat krónikus ürességérzetről, érzelemszabályozási nehézségekről, identitászavarról, intruzív gondolatokról és intenzív szociális kapcsolatokról.
Érthető módon, a kóros énkép és a nem megfelelően kialakított kapcsolatok között is összefüggés van – bár saját maguk megítélését a többi ember/a világ megítélésétől jól el tudják különíteni, mindkét faktorra (tehát önmagukra és a világra is) két valóságot hoznak létre, amelyeknek összemosása a fejükben már nem sikerül. Mivel a „jó” és a „rossz” nézeteik sokszor egymásnak teljesen ellentmondanak, sőt egymással összeférhetetlenül léteznek, képtelenek egy stabil identitás létrehozására – a stabilitást pedig nem máshol, mint a kapcsolataikban keresik, ezeket kezdik el idealizálni, hogy saját ellentéteiket kiegyensúlyozzák. Természetesen ez a túlidealizált állapot sem válik állandóvá és szinte egyik pillanatról a másikra könyvelik el az addig még tökéletesnek látott társat gonosznak és kellemetlennek. Mivel stabilitásukat kapcsolataikban keresik, nyilvánvalóan nem szeretnék (sőt, szinte rettegnek attól), hogy véget érnek. Ameddig ez egy egészségesen működő ember agyában megoldható lenne egy-két mélyebb, őszintébb beszélgetéssel, esetlegesen sorozatos megerősítésekkel, a BPD-ben szenvedők kicsit máshogy oldják meg a helyzetet: agresszióval.
Az agresszív fellépés, mint védekezési mód van beléjük kódolva (legyen szó fizikai, vagy verbális agresszivitásról). Szalai Ivett (nagyon jól és könnyen értelmezhető) írásában így magyarázza ezt a működést: „Mivel az énről és a másikról kialakított jó és rossz képekhez erős pozitív és negatív érzelmek társulnak, ez egy hasadást hoz létre (erre utaltunk korábban az integráció hiányával), és létrejön egy jó és egy rossz én. Ezzel az úgynevezett identitásdiffúzióval a külvilág elemei is tisztán jó és rossz tárgyakká hasadnak. A pszichológiában hasításként utalunk arra a folyamatra, amikor az egyén az énjének azokat a részeit, amiket képtelen elfogadni, egyszerűen lehasítja magáról és ezeket a tulajdonságokat átruházza egy másik személyre – például a párjára, vagy gyakran akár a terapeutájára.” Ez a megélt, intenzív harag egy másik funkciót is ellát: elfedi a fájdalmat és a szégyenérzetet, amelyet saját cselekedeteik okoznak. Sajnos a szégyen, az alacsony önbecsülés és a kiszolgáltatottság érzése további haragot generál bennük, így alkotva a BPD ördögi körét.
Bár a kórkép elképesztően összetett, és sok „boncolgatást” igényel, szerencsére kombinált terápiával (pszichoterápia és gyógyszeres kezelés együttese) kezelhető, sőt teljesen el is tüntethető.
Varga Roxána
Képek forrása: Unsplash, Pixabay
[i] Ha érdekelne, hogy miért is olyan fontos a terápia, ajánlom figyelmedbe az alábbi cikket: https://infozio.1367.hu/2022/08/24/the-importance-of-therapy/
