„A legrosszabb élményeink lehetnek a legjobb tanítóink.” vagy „Hallunk, de nem figyelünk, szavakat váltunk, de nem igazán kommunikálunk.”. Ezeket a sorokat Dr. Edith Eva Eger, Kaliforniában praktizáló klinikai szakpszichológus, Auschwitz-i túlélő írja könyvében. Ő „A döntés” szerzője, amiben főként a munkatáborban eltöltött időről, és ennek későbbi életében hagyott lenyomatairól ír. A nagy siker után néhány évvel jelent meg „Az ajándék” című könyve. Benne 12 „életmentő” leckét mutat be. A különböző részek gyökerét főként saját, és páciensein keresztül szerzett tapasztalatai adták.
Körülbelül 1 órába telt, mire a könyv elolvasása után kiírtam minden számomra meghatározó sort/mondatot/részt. Legjobban, azonban az gondolkodtatott el, ahogyan említi a hétköznapokban is sokszor használt kifejezést „a remény hal meg utoljára”. Nem is maga a kifejezés a különleges, sokkal inkább az, hogy amilyen aspektusból közelíti.
Rengeteg élményéről olvashatunk, például, hogy a fiatal balerina növendéket hogyan hurcolták el szerelmétől a családjával együtt. A munkatáborba megérkezve első este, hogy kellett Josef Mengele-nek, a koncentrációs tábor orvosának táncolnia. Hogy viselkedtek vele, testvéreivel és a többi esetlen, lényegében gyerek kategóriába sorolható emberrel, amikor elvitték szülőiket „zuhanyozni”. Vagy azt, hogy hogyan próbálták Auschwitz-ban elképzelt lakomák rendezésével éhségüket csillapítani a fogvatartottak, akiknek egyetlen bűnük a származásuk volt.
Ír egy nőről a koncentrációstáborból, aki biztos volt abban, hogy felszabadítják őket karácsonyra. Külsős híreket hallott, hogy súlyos fegyveres vereségeket szenvednek a németek, és figyelmes lett arra, hogy egyre kevesebb és kevesebb a táborba érkezők száma. Elteltek a hetek, eljött, majd el is múlt a karácsony, ők pedig még mindig a táborban voltak. A karácsonyt követő napra Edith Eva Eger barátnője meghalt.
A remény valóban élet-halál kérdése? Talán a hétköznapi szóhasználatban teljesen rosszul értelmezzük a „remény hal meg utoljára” kijelentést. Jellemzően inkább a reménynek azt a fajta erejét kívánjuk érzékeltetni vele, hogy milyen hosszú ideig képes az ember hinni valamiben, azonban azt meg sem vizsgáljuk, hogy vajon mi történik utána. Képes az emberi test életben tartani önmagát, ha az egyén, aki benne van, reményét vesztette, egyszóval feladta?
Edith Eva Eger arról számol be, hogy ő azért tudta túlélni a tábort mert elképzelt egy szebb életet. Sokakkal ellentétben, ilyen módon, ő átmenetinek tudta tekinteni a táborban nap mint nap megélt szörnyűségeket. A halált, a félelmet, a hullaszagot, az éhezést.
Ahányszor újra és újra eszembe jutott a mondat, úgy újabb és újabb perspektívákat láttam meg. Ha az írónő által bemutatott szövegkörnyezetben nézem a vizsgált mondatot, lényegében hamisnak tekinthető. Nem a remény hal meg utoljára. Előbb ő, majd mi magunk.
Szerb Katalin
Más könyvről is olvasnál?
[1] https://infozio.wordpress.com/2022/01/07/zoldlampa-matthew-mcconaughey-konyvajanlo/
