Vannak lelkek, akik bár nem öltenek testet, szüleik szívében mégis örökké élnek.
Ők azok a csendes angyalok, akik rövid jelenlétükkel is kitörölhetetlen nyomot hagynak.
Az idő múlásával sem halványulnak el – és ennek így kell lennie!
A Prenatális Gyász Napja azért született, hogy teret adjon az emlékezésnek: hogy a szülők felidézhessék azokat a gyermekeiket, akiknek nem adatott meg a földi élet, mégis örökké benne maradnak a család történetében.
A prenatális gyász a legkevésbé sem tabu.
Valós, mély és sok esetben némán hordozott élettapasztalat, mely gyakran a négy fal közé szorul.
Pedig helye van minden érzésnek, könnynek és minden mélyen megfogalmazódott gondolatnak.
Aktuális cikkem célja, hogy a legnagyobb tisztelettel és együttérzéssel érzékenyítsen, falakat bontson, valamint menedéket nyújtson mindazoknak a sorai által, akik ebben a csendes gyászban élnek jelenleg, vagy átélték ezt valaha.
Sok érintett nem ad teret a szomorúságnak, de a gyásznak igenis helye van!
Az első pillanat, amikor realizálódik a tény, hogy egy új jövevény érkezik, a várandósság első jelei, már mind reményt keltenek. Az izgalmakkal teli várakozás közepette valahogy minden lelassul, a hétköznapi pillanatok különlegesebbé válnak, ahogyan a leendő szülők lelkébe beköltözik a hála. Az első laborvizsgálat, az első ultrahangfotó, az első szívhang mind valóságosak. Amikor az utcán a babakocsit tologató szülők sétálnak el, valahogy a jövő egy pillanatra óhatatlanul is közelebb kerül! Azonban amikor a tervezett jövő hirtelen meghiúsul, a tér beszűkül, az idő pedig átmenetileg megáll. Csend tölti meg a teret. Ekkor, a gyász egyik velejárójaként az emberi ajkak nem találnak szavakat. A szülők ilyenkor egyedül érzik magukat a világban. A valóságban viszont ez a legkevésbé sem igaz!
Minden ember története más és más. Így maguk a vetélések sem összehasonlíthatók! Van, akit a várandósság első heteiben ér veszteség, és van olyan is, aki már a magzata mozdulatait is ismeri vagy éppen a szülést követő pillanatban, vagy akár később veszíti el a kisbabáját. Akad olyan, akivel az orvosi vizsgálaton közlik a lesújtó hírt, és van olyan is, aki otthoni körülmények között szembesül a veszteséggel. Léteznek olyan nők, akik a vetélés fizikai fájdalmait is megélik, és vannak olyanok is, akik a lelkükben érzik a fájdalmat és cipelik tovább…
A veszteségekben közös, hogy mindenhogy fájdalmas, de fontos leszögezni, hogy azokban a pillanatokban mindenkinek a saját vesztesége fáj a legjobban!
Pontosan ezért sincs szükség szavakra. Az empátia csendes és kéretlen tanácsoktól mentes! Az értő figyelemben, apró tettekben, illetve néhány jól időzített ölelésben megvan minden, amire egy ilyen veszteséget frissen átélt embernek szüksége van egy laikustól!
Itt térnék ki arra, hogy szakember segítségét kérni nem szégyen, sőt valóban indokolt lehet egy ilyen helyzetben! Természetesen mindenki megküzdési stratégiája különböző. A támogató családi háttér és a pszichológus segítségén kívül a mozgás, egy új hobby, a hit, a naplóírás, illetve számtalan egyéb tevékenység nyújthat segítséget a gyász feldolgozásában. A lényeg, hogy az érintettek hagyjanak maguknak elég teret és időt!
Azt mondják a gyászban hosszútávon az idő nyújt megoldást, hiszen az feledteti velünk a szomorúságot. A valóság viszont nem ebben rejlik!
Az idő nem feledtet, csak megtanít együtt élni azzal a hiánnyal, amit a veszteség okozott!
Sebők Vivien
Forrás:
https://kharon.hu/docu/2019-2_zsak-szakemberek.pdf
Képek forrása: Pinterest
Hasonló cikkekért kattints a következő linkre:
